A lidérciskola

Azt nem is meséltem neked, hogy az este végére Borongó annyira szívébe fogadta a törékeny kis vándort, hogy másnapra meghívta, jöjjön el az iskolába, ahol a diákokkal megmutatják neki a lidércek világát. Hajnaltündér örömmel fogadta a hívást, hiszen úgyis kíváncsi volt ezekre a különös ködlényekre, ha már egyszer erre hozta az útja.

Reggel összecsomagolt, kifizette a szállást és elindult megkeresni az iskolát. Nem volt nehéz dolga, csak követnie kellett az izgő-mozgó lidércgyerekeket. Mire Borongó tanár úr megjelent, hogy bemutassa őt a diákoknak, már kíváncsiskodók tömege vette körül a tündért, kérdéseikkel ostromolva őt. Hajnaltündérnek feltűnt, hogy a lidérceknek nem csak az ételeik szélsőségesek, hanem a hangulatuk is. Némely gyerek hallatlan lelkesedéssel faggatta, mások gőgös megvetéssel húzódtak el tőle, az egyik ölelgette, a másik gyanakvó tekintettel méregette, ráadásul ez meglepő gyorsasággal változott. Aki az előbb még érdeklődő arccal hallgatta, egy szóra felkapta a vizet és csípős megjegyzéseket tett. A finom lelkű tündért nagyon meglepte ez a hullámzás, ám úgy látta, hogy a lidércek között mi sem természetesebb, így ő is igyekezett tárgyilagosan kezelni a megfigyeléseit.

A lidérciskolában különben igazán izgalmas módszerekkel tanultak. Borongón kívül még két másik tanár tanított ott, körülbelül száz gyereket, a diákok kis tanulókörökben dolgoztak együtt, gyakran egymást segítették a tananyag megértésében és meglepően jó csapatjátékosnak bizonyultak. Kicsik-nagyok egyaránt részt vettek a csoportmunkában, mindenkinek megvolt a maga feladata. A legérdekesebb azonban a tanulnivaló volt: a lidérciskola oktatási célja ugyanis első sorban az, hogy a lidércgyerekek megértsék magukat és egymást, ami örökké mozgékony személyiségüket tekintve épp elég feladatnak tűnt egy ifjú lidérc számára. Minden más – írás, olvasás, számolás, mozgás és alkotás, - csak eszköz volt ehhez a komoly munkához. Azért persze szóba kerültek Lidércföld és a lidérckultúra sajátosságai is, amelyek mind segítő mankót nyújtottak a lidércség megértéséhez.

Hajnaltündér is odaült az egyik csapathoz, és a röpke egy órás munka alatt még ő is gazdagodott néhány új tapasztalattal saját magáról. Az óra után Borongó egyik kollégája elmesélte neki, hogy a lidérceknek különböző varázstárgyai is vannak, amik segítik a megértés folyamatát. A szertárban meg is csodálhatott néhányat. Volt ott gondolatfésű, belsőköd-szitáló, gomolymosószappan, és még sorolhatnám. A legtöbb tárgy csak lidércek számára használható, hiszen egy tündér teste-lelke nem folyamatosan áramló ködből épül fel, de egy érdekes kincset ő is talált.

-  Milyen szép! – emelt ki egy dobozból egy kerek kis zsebtükröt, titokzatos mintákkal telefestett fa hátlappal.

-  Igen, csodaszép! Ködhatárbeli kézműves lidércek készítik – felelte a tanár, aztán kivette a tündér kezéből és megtörölgette. – Szép, de kicsik kezébe nem való eszköz.

-  Miért, mit tud ez a tükör?

-  Ez az üveglap nem az arcot tükrözi vissza, hanem a lélek legmélyét. Aki beletekint, számolnia kell vele, hogy esetleg nem kellemes dolgot lát meg, sőt…

-  Pedig a kisgyerekek még tisztábbak belül…

-  Ez igaz, viszont nem könnyű használni. Nem mindig szerencsés mindent pontosan ismerni, ami belül van. A lidérctükörnek van egy vonzereje, leginkább akkor csábít a belenézésre, amikor amúgy is lehangoltak vagyunk, és szomorúan, haragosan nem jó szembenézni a belső sötétséggel. Azt csak tiszta fejjel szabad. Ezért használhatják csak a majdnem felnőtt és felnőtt lidércek, mert meg kell tanulniuk ezt az akaraterőt kifejleszteni magukban…

-  Értem… - felelte a tündér és visszatette a tükröt a többi közé. Azon gondolkozott, hogy ő vajon elég erős-e hozzá, hogy szembenézzen a saját belső világával.

-  Tegye el! – adta vissza a kezébe a gyakorlótükröt a tanár. – Ennél hasznosabbat nem tudna magával vinni Lidércföldéről!

Hajnaltündér megköszönte a különös ajándékot és álomszőtt tarisznyájába süllyesztette. Nem volt biztos benne, hogy valaha is használni fogja. Elköszönt újdonsült ismerőseitől, és szívében sok kitartást kívánt a lidércek csemetéinek, hogy sikerüljön kiigazodniuk saját magukon.

Nem tudta biztosan, mi lesz a következő állomás, ahová szeretne eljutni, de azt érezte, hogy ha nem lesz hamarosan újra kék ég a feje fölött és zöld erdő körülötte, akkor ez a borongó köd benne is eluralkodik majd, ezért néhány útbaigazítást követően a Zöld Hegység felé vette az útját.

Szaporán szedte a lábát, mert alig várta, hogy valami igazán finom gyümölcsöt találjon végre, a lidércek túlízesített és ízetlen ételei után. A táj gyorsan változott. A ködös szürkeséget először sík, füves hegyvidék váltotta fel, aztán kitisztult az ég, a szürke gomolyagok helyére fehér bárányfelhők úsztak, apránként bokrok és kisebb fák szegélyezték az út szélét.

Aranyosan fénylő, langyos este lett, mire egy barátságos tisztásra ért, hogy tábort vejen. Felkötötte a függőágyát, megvacsorázott, és a nap utolsó sugarainak fényénél még gyorsan lekörmölte a Lidércföldén hallott különös meséket.