A lidérctükör

Hajnaltündér jókedvűen és vidáman ébredt. Boldog volt, hogy újból úton lehet, ismét az erdői és hegyei között barangol, és nem holmi kietlen tájakon, mint az utóbbi napokban. Szép nyugodtan megreggelizett, még erdei szamócát is talált, ami igazán bearanyozta a napját.

Amikor a függőágyat süllyesztette vissza a tarisznyába, kezébe akadt a kis varázstükör. Eszébe jutottak a lidérctanár szavai, és arra gondolt, hogy most igazán jó kedve van, talán megpróbálkozhatna a tükörbe pillantással. Végül azonban visszatette a többi holmija mellé, hogy majd ebéd körül foglalkozzon vele, most jó lenne inkább elindulni, és ebédig túllenni egy hosszabb távon, hogy haladjon is valamit.

Útközben merengett, énekelgetett, hallgatta a madarakat. Itt egy kicsit másképp fütyültek, mint más tájakon. Kevésbé édesen, szívbe bújó hangon, ám sokkal izgalmasabban, mint valami híres muzsikus, aki naphosszat gyakorolva minden titkát ismeri már a hangszerének. Valamelyik madár vidáman, más búsan csicsergett, de a tündér örömmel hallgatta mindegyiket. Sok kalandja volt az elmúlt napokban, így jól esett kicsit egyedül lenni, elrendezgetni a képeket, hangokat, találkozásokat.

Már dél felé járt az idő, amikor az út mentén pihenő vándort pillantott meg. Először embernek gondolta, mert nagyon emberszerű volt, de nem mert volna megesküdni rá. Elvégre eddig még csak két emberrel találkozott életében: az Emberrel és Terézia doktornővel. Mégse tudta megmondani, mi olyan különös ebben az alakban az út szélén. Nem volt visszataszító, de különösebben nem is vonzó. Amikor mellé ért, illedelmesen köszönt és továbbhaladt az úton.

-  Várj! – szólt utána a vándor. – Merre tartasz?

-  Előre – felelte a tündér. Ha akarta, se tudta volna megmondani a célját.

-  Nem bánod, ha egy darabig elkísérlek? – szegődött a nyomába a különös idegen. – Mégiscsak jobb társágban lenni egy ilyen hosszú úton – mosolygott a tündérre.

Hajnaltündér nem felelt se igent, se nemet. Tulajdonképpen szívesebben ment volna egyedül, de egy ilyen vándorlás során mégiscsak furcsa elküldeni valakit, aki épp ugyanarra halad. Meg egyébként is, ki tudja miért fonódtak egymásba az útjaik? Csak az az érzés nyugtalanította, hogy nem jött rá, mi az, amiben ez a vándor mégsem emberi.

Egy darabig csendben haladtak, aztán útitársa mesélni kezdett neki magáról. Pernyének hívták és igen bőbeszédűnek bizonyult. De igazán nem volt eltelve magától, a tündérlányt is gyakran kérdezgette. Lelkesen fedezte fel, hogy Hajnalka is a Mesék Birodalmának körbejárásán töri a fejét, ahogy ő maga. Csodálattal hallgatta a tündér eddigi kalandjait, már amennyit az udvarias és gyors válaszokból megtudott.

Hadd mondjam el, hogy a tündérek udvariassága egy kicsit más, mint az embereké. Az ilyen finom lelkű lények könnyen ráhangolódnak mások érzéseire, és véletlenül sem szeretnek szükségtelen fájdalmat okozni. Ezért a természetes viszonyulásuk a többiekhez egy leheletnyi finomsággal és kedvességgel van fűszerezve, amit azonban a Mesék Birodalmának egyéb lakói gyakran személyes figyelemnek és törődésnek értelmeznek, hiszen a saját körükben ritkán találkoznak effajta nyitottsággal. Amíg egy tündér hozzá hasonló lények között él, nem okoz ez neki gondot, hiszen mindannyian egyformán kedvesek egymással. De Hajnaltündér eljött a Kék Hegységből, és még nem vette észre, hogy nem véletlenül fogadják őt mindenhol olyan nagy szeretettel.

Pernye is szinte már zavarba ejtő rajongással beszélt vele. Közben találtak egy kis tisztást, ahol leülhettek ebédelni. Útitársa egy percre sem maradt csendben, így a tündérnek nem volt alkalma átgondolni, miért érzi magát különösen ebben a helyzetben. Ennek ellenére próbálta magát valahogyan kívülről figyelni. Így persze nem igazán hallgatta Pernye szóáradatát, szórakozottan felelgetett.

-  Csodálatos, hogy neked is az az úti célod, mint nekem! – taglalta a fiú. – Igazából miért is ne mehetnénk együtt?

-  Esetleg egy darabig… - habár semmi kedve nem volt hozzá.

-  Ugye, milyen jó lenne? Olyan jó útitárs vagy! Ilyen kedves lánnyal még sohasem találkoztam!

A tündérlány elmerengve nézte a különös alak állandóan járó keze-lábát, de amikor egy óvatlan mozdulatnál a nadrág és a cipő szára között kivillant a bokája, hirtelen összeugrott a szíve döbbenetében. Az útitársának lólába volt. Hát ezért! Ezért volt annyira furcsa. A járása, a kutatóan villogó szeme, a lelkes rajongással álcázott nyájas szavai… A tündér megértette, hogy komoly bajban van. A Mesék Birodalmának egyik legveszélyesebb alakja, egy ördögfióka szegődött mellé. És ő szórakozottan rábólintott, hogy útitársa legyen. Hogyan fogja most levakarni magáról?

Fojtogató szükségét érezte, hogy tisztán lásson. Elnézést kért, mintha más dolga lenne, és besietett az erdőbe. Sietve előkapta a lidérctükröt és remegve belenézett. Zavaros képeket látott, kuszán átmosódva egyiket a másikba. Látta az Embert az idegen királynőnél, látta a saját gyávaságát, amiért udvariasságból nem mert nemet mondani még az elején kellemetlen útitársának, látta a kis koboldok csillogó tekintetét, ahogy a meséjét hallgatják, és látta azt a fájó űrt, amit ennek a hazug ördögfiókának a hízelgő szavai oly csalárdul elkezdtek betölteni. Megértette, hogy saját kedvessége nem erény, csupán tündérlényének egyszerű eszköze. És megértette azt is, hogy borzasztóan vágyik a megerősítésre, hogy jó úton jár. A tükör még azt is megmutatta neki, amit eddig már eddig is sejtett: még valami hiányzik ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a Nagy Úton. Egy igazi társ. Ha máskor néz bele a lidérctükörbe, talán megrémítik ezek a szédítő igazságok, de most nem volt idő összetörni: meg kellett szabadulni a szövetségtől, amit a nyájas szavaktól megzavarodva kötött az álnok ördögfiókával.

Ám egy ördögfiókától megszabadulni nem olyan egyszerű, mint gondolnád. Hajnaltündér bízott benne, hogy őszintesége elegendő lesz:

-  Sajnálom, de meggondoltam magam – állt Pernye elé. – Egyedül szeretnék tovább menni. Remélem, megérted – udvariaskodott, mert nem akarta, hogy átlássanak rajta.

-  De hát miért? – kerekedett nagyra az ördögfióka szeme, és mintha őszinte csalódás tükröződött volna benne. – Mi rosszat mondtam?

-  Nem erről van szó. Csak nem szeretnék társaságot. Ennyi.

-  Nem értelek, az előbb még olyan kedves voltál! Mi változott meg hirtelen?

Hajnaltündér bajban volt a válasszal.

-  Rájöttem, hogy mégsem közös az úticélunk. És köszönöm, hogy ezt elfogadod. Jó utat! – vágta rá gyorsan és útnak eredt.

Ha azt hitte, ennyivel lerázhat egy ilyen kullancsot, hát nagyon tévedett. Pernye egy rövidített úton újból elébe vágott és könyörögve kérte, hogy tartson vele. A tündérlány most már tudott figyelni a hazug szavakra és megdöbbentette, hogy az ördögfióka milyen pontosan érzi, mik hiúságának azon pontjai, ahol a leginkább el lehetne őt bizonytalanítani szép szavakkal. Ezúttal azonban nem hagyta magát csőbe húzni és ismét faképnél hagyta Pernyét. Nem igazán tudta, mit tegyen. Hogy nyugta legyen, láthatatlan burkot kerített maga köré, de tudta, hogy ez csak ideig-óráig védi meg a találkozástól. Leült, és elővette mesekönyvét. Hosszasan böngészve próbált megoldást keresni, de nem talált választ.

Szomorúan meredt maga elé az erdő fái közé, ahol egyszer csak halványkék derengésre lett figyelmes. Nagy nyugalom járta át hirtelen, és örömmel szaladt tündérkirálynője elé. Magnólia azonban szigorúan fogadta.

-  Megmondtam neked, hogy vigyázz magadra! Ennél nagyobb bajba nem is keveredhettél volna – korholta aggodalmas hangon.

A fiatal kék tündérnek megeredt a könnye.

-  Tudom, királynőm… Borzasztóan sajnálom, hogy engedtem a hiúságomnak!

-  Akkor hát tudod, hol rontottad el. Ennek örülök – enyhült meg Magnólia. – Ez azonban még nem elég ahhoz, hogy megszabadulj tőle. Itt van ez a búzaszem, fogd. Kék Tündér vagy, tudod, mi a dolgod!

-  Ó, most már igen, köszönöm! – csillant fel hálásan a tündérlány szeme.

-  Még valami… Kérlek, soha többet ne felejtkezz el arról, hogy tündér vagy! Viselkedj tündérhez méltóan, de… Azt se felejtsd el, hogy körülötted a többiek nem azok. Nagyon óvatosnak kell lenned, ha meg akarod érteni őket!

-  Értem – felelte Hajnaltündér. – Akkor ezt sem használhatom? – nyújtotta királynője felé a lidérctükröt.

-  Most az egyszer hasznodra volt – felelte Magnólia. – De inkább add ide, visszaviszem a lidérceknek. Neked saját belső tükröd van, az többet segít.

A tündérkirálynő egy nagy sóhajjal megölelte óvatlan kis mesetündérét és eltűnt a fák között. Hajnaltündér egy percet sem tétlenkedett, a búzaszemet gondosan elültette és megöntözte tündérkulacsából. Nem kellett sokat várnia, hogy a búza szárba szökkenjen és termést hozzon. Kipergette az érett szemeket, két kő között lisztté őrölte, kevés vízzel és egy különleges növény élesztő nedvével kenyeret gyúrt belőle, kicsi tűzön ropogósra sütötte. A picike kenyeret magához vette, ruhája alá rejtette és bátran visszatért az útra.

Nem kellett sokat várnia, Pernye ismét előkerült.

-  Hol voltál? Nem találtalak! Gyere, most már mehetünk együtt – nyaggatta a lányt.

A tündér helyett azonban a kenyér válaszolt.

-  Új lisztből lettem, új életre születtem, ördögfióka, nincs hatalmad felettem!

Ebben a pillanatban a csalárd útitárs fekete füstté foszlott, s vele együtt a tündérlányt gúzsba kötő felelőtlen szövetség és feloldódott. Hajnaltündér immár szabadon mehetett, amerre tetszett, egyedül.

A lidérctükör ugyan tündérkézbe sem való, azt azért mégis megtudta belőle, hogy mik azok a rések tündérlelkén, amikre különösen oda kell figyelnie, hogy veszélyes útján csakis igaz társra leljen.