Megérkezés Lidércföldére

Álmokból szőtt tarisznyájával a vállán, térképével a kezében, magában merengve haladt a tündérlány a lidércek népének országa felé. Nem is törődött sokat a mocsárvilággal, amin át haladt. Ha az ösvény nem volt egyértelmű, rápillantott a térképre és haladt tovább. Így ment ez sokáig, amíg újra egy hosszú, egyértelműnek tűnő szakasz következett. Itt megállt, ivott egy kortyot a kulacsából, eltette a térképet és folytatta az utat.

Ahogy a zsombékok között rótta az ösvényt, egyre csak azon járt az esze, mit jelenthetett az éjjeli látomás a tó tükrén. Vajon igaz, vagy csak a képzelete játszott vele? Létezik tényleg az a kastély, és az úrnője? A fény, amit a vándor szemében látott, valóban az a fény, vagy az emberek szeme másképp fénylik, mint a tündéreké? És hogyan jön ez az egész történet ahhoz, hogy ő jó úton jár-e? Miként fejthetné meg ebből a helyes útirányt?

Ilyen kérdéseken rágódott szegény Hajnaltündér, a lába szinte magától vitte előre az ösvényen. De emlékszel arra, mikor azt meséltem, hogy egy tündérnek nincsen szüksége térképre ahhoz, hogy megtalálja a célját? Hogy érzi, mikor merre kanyarodjon? Nos igen, ez igaz, még talán a mocsár süppedős ösvényén is megtalálja lépései helyét. Hogyan történhetett mégis az, hogy a hosszú, egyértelmű útszakasz valahogy mégsem akart véget érni? A tündérlány bizony egy idő után észrevette, hogy órák óta gyalogol, és mégsem érkezett meg a jelölt fűzfához, ahol újra elő kell vennie a térképet. Eltévedt a széles, nagy mocsárvidéken…

-  Jaj, éles sás, brekegő békák! Áruljátok el, hol vagyok! Hol tévedtem le az ösvényről? – fordult kétségbeesetten a zsombékok felé, de nem kapott választ.

Hiába tekintgetett körül, ismeretlen táj vette körül, nem tudta, merre induljon. Ekkor leterítette köpenyét, leült rá, evett egy keveset és kiterítette maga elé a térképet. Nézte, forgatta, figyelte a jelzéseket, körültekintett a mocsár felett, lát-e valami jellegzetes fát, vizet, bármit, s hallgatta a békák hangját, szellő susogását. Órákig csak ült, nézett és hallgatott. Nem kérdezett, nem keresett semmit, csak figyelte a lápvidék apró rezdüléseit. És egyszer, egész véletlenül megpillantott egy aprócska, lilás-zöld szirmú, különös virágot. Épp az egyik csapás elején virágzott. Alaposan körbenézett mindenfelé, de sehol máshol nem látott hasonlót. Ismerős volt neki a virág valahonnan. Összeszedte a holmiját, és kissé határozatlanul, de elindult azon az ösvényen. Innentől az útra figyelt, nem a gondolataira. Fülelt, nézte a felhőket, leste a lába előtt kanyargó keskeny utacskát, s úgy tűnt, jó döntést hozott: ha nagyon figyelte, a kanyarokban, a szétágazásoknál újból és újból felfedezett egy-egy tő lilás-zöld virágot. Nem telt sok időbe, hogy elérkezzen a fűzfához, ami a mocsárvidék végét jelezte.

Itt egy széles mezőre vezetett az út, ami már telis-tele volt ezzel a növénnyel. Kissé fanyar, de jó illatot árasztott magából a tengernyi virág. Hajnaltündér egész biztos volt abban, hogy ismernie kell valahonnan. De nem sokáig gondolkodhatott rajta, mert hamarosan meg is érkezett az első lidérctanyához. Aztán a következőhöz, és egyre sűrűsödtek a ködből, füstből emelt házak. Lidércföld ege nem olyan derűs kék volt, mint a miénk, inkább tengerzöldben játszott, gyakran volt kissé sötét, ilyenkor félelmeteseknek tűntek a lidércek légházai. Hajnaltündér mégsem félt, még a gomolygó, füstös fővárosba érve sem. Sötétedéskor nyugodt szívvel lépett be egy fogadó ajtaján. Az a néhány vendég, aki poharai felett üldögélt, furcsállva mérte végig a tündérlányt.

-  Jó estét! Van szabad szobája? – szólította meg Hajnalka a pult mögött álló fogadóst.

-  Hogyne – felelte kelletlenül a magas, kissé hajlott hátú lidérc. – Erre tessék.

Hajnaltündér követte őt az apró szobába. A helyiség kényelmesnek tűnt, de a ködből faragott ágyat nem tündérnek találták ki. Kénytelen volt ezért varázslattal a levegőbe kifeszíteni a függőágyat, hogy valahol aludni tudjon. Mikor ezzel kész volt, lement, hogy vacsorát rendeljen magának. A lidércek ételei egészen furcsák voltak, csupa-csupa szélsőség: túl sós, túl keserű, túl édes, de azért valamit csak tudott enni, ami a hosszú út után jól esett neki. Vacsora után rendelt egy pohár levendulaszörpöt, s azt kortyolgatva körülnézett a helyiségben. Akkor vette észre, hogy a lidércvendégek lopva figyelik őt, s suttogva róla beszélnek. Már éppen kezdte volna kellemetlenül érezni magát, amikor az egyik, bajszos, reszelős hangú lidérc megszólította:

-  Tündér, ugye? Maga tündér.

-  Igen, az vagyok – felelte megkönnyebbülten.

-  Mondtam én! – fordult a többiek felé a bajszos.

-  Nem jön ide? – kérdezte ekkor egy másik, lila nyakkendős alak.

Hajnaltündér leült közéjük, s a kérdéseikre válaszolva elmesélte nekik, ki ő és mi járatban van Lidércföldén. A lidérceknek nagyon tetszett a bátorsága.

-  Meséket keres? A legjobb helyre jött! – szólt bele a társalgásba a fogadós is. - Minden este betér egy likőrre Borongó, az öreg tanár, aki rengeteget ismer.

-  Azt már mi is hallani szeretnénk! – bólogattak a többiek.

Amint megérkezett az öreg, körbevették és meséltették késő éjszakáig. Akkor még Hajnaltündértől is kértek egy-két történetet, s végül mindenki hazatért aludni.