A vándorcirkusz

Hajnaltündér estig hosszú utat tett még meg, most már végre szabadon. Mégis úgy érezte, hogy társaságra vágyik, valahogy egyre inkább nehezére esett egyedül menni. Az út szép lassan lejteni kezdett, és a lombos erdőből, mint a hófoltok, egyre kisebb darabok szakadoztak le. Végül már fasorral szegélyezett legelők között haladt. A tündérlány szemével már az esti táborhelyét kereste, amikor az úttól kicsivel arrébb csíkos sátrat pillantott meg. Valamivel a sátor mögött már előbukkantak egy kis falu piros cserepes háztetői is. A tündér nem sokat gondolkozott – annyi furcsa alakkal találkozott már, miért pont egy cirkusztól ijedne meg? A sátor felé vette az irányt.

Éppen vége lett az aznapi előadásnak, mire odaért. A cirkuszi dolgozók ügyet se vetettek rá, mindenki végezte a maga dolgát. Elpakolták a kellékeket, megetették a teherhordó állatokat és a kutyákat. A Mesék Birodalmának vándorcirkuszait ne úgy képzeld ám el, mint amit te is ismersz. Itt nincsenek elefántok és tűzkarikákon átugró oroszlánok, persze akad elég különleges műsorszám a különféle varázslények közreműködésével is. Nincsenek bohócok, helyettük kacagócák nevettetik a közönséget. A bűvészek valódi varázslók, de mivel meselények nézik a műsort, sokkal trükkösebb varázslatokat kell kieszelniük, mint amelyek hétköznapi varázsigékkel elintézhetők.

A sátor egyik kifeszítő zsinórja mellett egy vékonyka leány ült, csontos térdét felhúzva, olyan picire összehúzva magát, amilyenre csak lehetett. Tüllszoknya volt rajta, és hangtalanul rázkódott a válla a sírástól. A többiek ügyet se vetettek rá. Hajnaltündér óvatosan odalibbent mellé és finom kis kezével megsimogatta a lány borzas haját. Ő egy pillanatra abbahagyta a zokogást és felnézett. Csodálkozva tekintett a mellette álló kék tündérre.

-  Miért sírsz? – kérdezte tőle Hajnalka.

-  Mert… mert nem léphetek fel… - szipogta a törékeny kis leányzó.

-  Nem engedi az igazgató? – puhatolózott a tündér.

-  Nem… Amíg nem merek felmenni a trapézra, addig nem.

-  És te nem mersz… - sóhajtotta a tündér, mert már látta, mi a gond.

Az akrobatalány nem felelt, újra zokogni kezdett.

-  Mimóza, ne bőgj már, gyere aludni! – hallottak egy nyers, de kedves hangot.

-  A nővérem – magyarázta Mimóza.

Bánatosan a tündérre mosolygott és a testvére után sietett.

Hajnaltündér tovább sétált a csíkos cirkuszsátor körül, bekukucskált a libegő-lobogó sátorajtón is. A porondon izmos alakok pakolták el az akrobaták tornaeszközeit, és sok más rejtélyes holmit. A bejárattól nem messze már ott állt az egyik lakókocsi, amelyekben a cirkuszi dolgozók élik életüket. A kocsi oldalán, hatalmas vaskampón egy kalicka lógott, nyitott ajtóval. Egy kék tollú madárka volt benne, ugrándozva kapkodta fel a tálkájából kihullott magocskákat. A tündér csodálkozva figyelte, mert ugyan a tolláról nem ismerte fel, miféle, de biztos volt benne, hogy különös kis madárka ez.

Nem tévedett. Vacsorája végeztével a kismadár kireppent a kalitkaajtón, és amint földet ért, kék ruhás, szőke hajú lánnyá változott. Ekkor látta meg ő is Hajnalkát.

-  Ó, hát egy tündér, a Kék Hegyekből! – nevetett rá olyan kedvesen, mintha mindig is ismerték volna egymást.

-  Igen, onnan jöttem. Hajnaltündér a nevem – mutatkozott be a lánynak.

-  Én pedig Tengerkék vagyok, madárlány a Kék-hegyi tengerszem mellől.

Tehát ugyanonnan származnak. Ezért, vagy másért, de a tündér rokonszenvesnek találta a kedves és különös teremtést. A madárlány meghívta, hogy vacsorázzon velük, s udvariasan kitárta előtte a kocsi ajtaját. Belülről fűszeres illat áradt ki, aranyfényű melegség borította be a rozoga fakocsi belső falait. A kicsinyke asztalnál már megterítettek két főre. Hajnalka elgondolkodott egy pillanatra, hiszen Tengerkék mintha már megvacsorázott volna madár képében, de egy lágy, mély női hang azonnal eloszlatta a kétségeit.

-  Gyere csak, tündérlány, már vártunk téged. Tudtam, hogy erre hoz az utad!

A kocsiba lépve, olajzöld ruhában, mandulabőrű, mogyoróbarna szemű fiatal nőt pillantott meg.

-  Foglalj helyet – hívta a kocsi lakója és a kezét nyújtotta neki. – Olívia vagyok.

-  Ő a jósnőnk. Rengeteg titkot ismer… - mutatta be Tengerkék.

A két nő társaságában Hajnaltündér végre otthonosan érezte magát. A vacsora alatt kifaggatták, hogy honnan jön, merre tart, és ők is meséltek a vándorcirkuszukról. Nem maradtak fent sokáig, hiszen mindannyian fáradtak voltak. Olívia megágyazott magának és a tündérlánynak, Tengerkék pedig egy szökkenéssel kismadárrá változott és kireppent a kalickába, hogy szárnya alá hajtsa a fejét.

(Kép: tengerkék tündérmadárka hímje, forrás: http://www.oiseaux.net)