A csaták legyőzhetetlen törpéje

A színházi világnap alkalmából

Színjátszóként sokféle karaktert öltöttem már magamra, voltam koldus, ringyó, diáklány a matulában, és maga Sarolt is, ám a minden idők kedvenc szerepe számomra kis Gavroche volt. Az ő bőrébe 2014-ben bújtam, az ELTE TÓK Zenés Színpad előadásain.

Hogy miért szeretem őt annyira? Meséljenek erről Victor Hugo-tól kölcsönvett részletek, a Nyomorultakból.

"Levette a nyakáról a jó, meleg gyapjúkendőt, rádobta a kolduslányka hidegtől lila, sovány vállára, úgyhogy a nyakvédőből megint kendő lett.

  A kislány meglepetten nézett föl és szó nélkül elfogadta a kendőt. Van olyan foka a nyomornak, hogy a szegény ember nagy fásultságában már nem panaszolja baját és nem köszöni meg a jótéteményt.

  - Brrr! - vacogott Gavroche. Jobban fázott, mint Szent Márton, mert az legalább a köpenye felét megtartotta magának.

  Ettől a brr-től mintha megdühödött volna a zápor, kétszeres erővel kezdett zuhogni. Így bünteti a haragos ég a jócselekedetet.

  - Hát ez meg mi? - kiáltott fel Gavroche. - Folyton esik! Ha így megy tovább, biz' isten, felmondom az előfizetést."

"A tetőnél volt a kéményen egy hasadék, a gamin azon át könnyen bejuthatott. Amikor odament, hogy bebújjon, Thénardier, látva, hogy a menekülés, az élet közeledik, áthajolt a fal peremén; a hajnali derengés sápadt fényt vetettt izzadó homlokára, fakó arcára, hegyes, vadállatias orrára, kócos, ősz szakállára, és Gavroche felismerte.

  - Nini, az apám! - mondta. - Na, mindegy."

"Egyébként Gavroche igen jól ismerte a forgalomban lévő népszerű dallamokat s közéjük keverte saját csicsergését is. Mint afféle erdei manó és utcai csibész, egyveleggé gyúrta a természet és Párizs hangjait."

"Gavroche teljes lendületben volt és sugárzott a boldogságtól. A buzdító szerepét vállalta magára. Jött és ment, felmászott a torlaszra, lejött, ismét felkapaszkodott, sürgölődött, sziporkázott. Mintha azért lett volna, hogy lelket öntsön a többiekbe. Mi űzte-hajtotta? A nyomor. Szárnya volt talán? Igen, az öröm. Gavroche valóságos forgószél volt."

"Gavroche kihúzta a derekát.

  - Hát a kicsik is jók valamire! Örvendek! Már megyek is. Addig is, tessék csak a kicsikben bízni és jó lesz vigyázni a nagyokra."

"Éponine felemelkedett, hallgatta, majd suttogva megszólalt.

  - Ő az.

  És Marius felé fordulva hozzátette:

  - Itt van az öcsém. Nem szabad, hogy meglásson. Megszidna.

  - Az öccse? [...] Ki az öccse?

  - A kisfiú.

  - Az, aki énekel?

  - Az."

"Ez a különös fiú, akiben volt valami az árnyékból és az álomból, egy szempillantás alatt úgy eltűnt a fekete házsorok között, mint a füst a sötétben; azt hitte volna az ember, hogy elillant, szertefoszlott, ha eltűnése után perccel iszonyú üvegcsörömpölés, a kövezetre zuhanó lámpák pokoli zenebonája ismét fel nem veri álmukból a megbotránkozott polgárokat. Gavroche vonult végig a Chaume utcán."

"A barikád remegett, Gavroche dalolt. Nem gyermek, nem is ember, hanem valami furcsa tündérgamin. A csaták sebezhetetlen törpéje. A golyók utána futottak, de ő fürgébb volt. Valami rémületes bújósdit játszott a halállal. Valahányszor a Halál kísérteties ábrázata feléje közeledett, a gamin megfricskázta tömpe orrát.

  Egy jobban célzott vagy a többinél alattomosabb golyó végül mégis eltalálta a lidérclángként repdeső gyermeket. Gavroche megtántorodott, aztán összeesett. Az egész barikád fölordított; de ebben a törpében Anteus lelke lakozott; mint a föld érintése az óriásnak, ugyanaz volt a gaminnek a kövezettel való érintkezés. Gavroche csak azért esett el, hogy újra fölemelkedjék..."

Ezeken kívül tényleg csak egyetlen gondolat van, amit szeretnék megosztani veletek a regényből:

"Minden mögött ott az Isten, de minden eltakarja Istent. A tárgyak feketék, az élőlényeken nem lehet keresztüllátni. Szeretni valakit annyi, mint átvilágítani rajta."