Egy szétcsúszott síelés története

    Hogy mikor kezdődött? Azt hiszem a síelésen. Igen, azon a napon, ott romlott el minden. Pedig olyan szépen indult. Még egy kis bort, Sárám?

    Melengető napsütésre keltünk, tökéletes időnek ígérkezett egy jó csúszkáláshoz. Azt hiszem, ránk is fért, az első napok fáradalmai után. Én soha nem síeltem azelőtt, Ádi is csak egyszer, valamikor gyerekkorában.
    Az oktatónk különben nagyon rendes fickó volt. Tapasztalt hegyi róka, tudod, aki nem a libalegelőn oktat, hanem simán felvitt minket kezdőként a nagy pályára. Tulajdonképpen irtó izgalmas volt rögtön igaziban csinálni, még ha az elején két méterenként seggre is ültem. De az öreg mellett nem volt para, minden rossz mozdulatra volt javaslata és a második napon már esés nélkül evickéltem le a kéken. Na, mit szólsz?
    Aztán az egyik délután azt mondta, hogy most próbáljuk meg kettesben, nélküle. Várj, hozom a sütit, azt hiszem, elkészült. Parancsolj. Kicsit átdolgoztam Rebeka receptjét, így egészségesebb. Szerintem egészen finom. Ádi persze nem eszi, azt mondja, fűrészpor ízű. Ugye, hogy jó? Igazad van, a férfiak néha rettentő finnyásak.
    Na, hol is voltam? Ja, igen, szóval délelőtt még az oktatóval, délután egyedül. Meghagyta, melyik pályán gyakoroljunk, és hogy le ne térjünk róla, bármi történik is. Van ugyan jobbra egy erdei út, de kezdőknek az nem biztonságos.
    Eleinte féltem az oktató nélkül, de Ádi magabiztossága engem is bátorított. Kifáradásig csúszkáltunk. Aztán beültünk a hüttébe, hogy megjutalmazzuk magunkat egy likőrrel. Ádi rendelte ki, és láttam, hogy a pultnál pár szót vált egy szőke lánnyal. Öltözéke alapján ő is síoktató lehetett. „Jó ez a cucc, egészen felmelegedtem tőle” mondta nekem. „Kedvem lett csúszni még egy utolsót. Vicuskám, velem tartasz?” Én aznapra már kész voltam, de annak a kamaszos lelkesedésnek a szemében nem bírtam ellenállni.
    A köd a szemközti hegyek felől jött. Mikor elindultunk fentről, még csak a havas csúcsok vonalát mosta le az égről, ám alig haladtunk néhány pizza-sültkrumplit, már a völgyben lopakodott. Iszonyú sebességgel kúszott fel a pályán, a kopasz fák ágaiba kapaszkodva húzta magát egyre magasabbra. Pár perc múlva egymást is alig láttuk. Már nem csak a fáradtságtól remegett a térdem.
    Nem maradhattunk a pálya közepén, haladni kellett, de a széttúrt hó összeolvadt a köddel, nem tudtam többé elkerülni a korcsolyapályává farolt foltokat. Kanyaronként estem, és Ádi egyre nehezebben tudott rávenni, hogy felálljak és folytassam. A síelésnél fontos, hogy a súlypont jó helyen legyen. A gravitáció nem árthat neked, ha már eleve a földön ülsz.
    És akkor két méterre tőlünk, elegánsan kígyózó ívekkel elsuhant. Felismert minket, a szemtelenje még oda is kacsintott a férjemre. Hát persze, hogy az a szőke a hüttéből, ki más? „Tyű, ez nem piskóta!” füttyentett Ádi, és nyaggatni kezdett, hogy menjünk már. Milyen sürgős lett neki hirtelen, hát persze! Csak azért nem mertem sírni, hogy az arcomra ne fagyjanak a könnyek.
    Most már azt hiszem, csak kizökkenteni akart azzal, hogy elindult nélkülem. Tudta, úgyis utána megyek. De azzal nem számolt, hogy a köd miatt nem tudom majd követni a síléce csiganyálát. Talán soha, senki nem használta ki olyan mértékben a pálya teljes szélességét, mint én, azon a délutánon. Mondom neked Sára, olyan cikkcakkal, amit hagytam, nem feslene ki többé a fiad farmerjára varrt rátét, az ziher! Végtelennek tűnő idő után találtam rá a pálya szélén, a Forststrasse tábla mellett.
    Természetesen a szőke síoktatólánnyal beszélgetett. „Anke szerint erre könnyebb. Ugyanúgy a hüttéhez visz, csak sokkal lankásabb.” fogadott. „Én ugyan nem megyek arra, amerre ez a cafka mondja” gondoltam, de inkább csak azt említettem meg, amire az oktatónk figyelmeztetett. „Ugyan már, Anke is oktat. Ismeri a hegyet.” torkolt le Ádi. „Az öreg azt mondta, veszélyes!” „Valóban azt mondta?” szólalt meg a szőke enyhén tört magyarsággal. „Ez a legszebb út a hegyen. Nicht schön, hogy eltitkolja előletek.” „Akkor tényleg könnyebb?” kérdeztem reménykedve. „Hiszen a kerülőutak éppen azért vannak!” mosolygott és elegáns kígyózással eltűnt a nagy pályán.
    Az erdei úton simán lejutottunk a hüttéhez. Láttuk a vén hegyi rókánkat, de inkább nem köszöntünk neki. Nehogy megkérdezze, hogyan boldogultunk a köddel. Este azonban bezörgetett hozzánk. „Milyen volt a napotok? Láttalak a parkolóban, de azt hiszem, ti nem vettetek észre.” Habogásunkból rájött, hogy nem így volt. „Történt valami?” égszín szemével fürkészte arcunkat. Húzódva vallottuk be neki a Forststrassét. Sokáig hallgatott. A kék égen felhők suhantak át. „El kell hagynotok a sípályát.” mondta végül. Teljesen kiborultunk. Hogy mondhat ilyet? Mi semmi rosszat nem tettünk! „Nem hallgattatok rám” folytatta, „mostantól magatoknak kell boldogulnotok, a saját földeteken.”
    Kifelé menet megtorpant a léceink mellett. „Ezeket elviszem és rendbe teszem. Kis élezés, wax. Egy óra múlva hozom.” Nem tűnt haragosnak.
    Így történt. Mióta hazajöttünk, nem értünk szót egymással. Mindketten a másikat hibáztatjuk. Nem tudom, megyünk-e még együtt síelni valaha. De, ha az életben még egyszer visszajutok abba a síparadicsomba, esküszöm, megtépem azt a kis szőkét!
    Még egy kis bort? Én nem, köszi. Nem, nem, csak… Na jó, tulajdonképpen pont ezért hívtalak ma át. El akarok mondani neked valamit. Kééépzeld… Kisbabánk lesz!