Tükröződés

    Mikor mázsás kosarával a hídon áthaladt, mindig megállt kissé, megpihenni. A korláton áthajolva figyelte maga alatt a tükröződést.

    Nem volt két egyforma kép. Minden szemlehunyásra változott. A tíz év alatt, mióta erre járt, s nap, mint nap megtorpant pár percre a láptó fölött, közel félmillió hasonmását látta tükrén ugyanannak a világnak. Ugyanazok a fák, ugyanaz a hídpillér, ugyanaz az arc.

    Rügyek jöttek, lombok mentek, az ég kékje tágult – szűkült; a törzsek, ágak vonalai megmaradtak. Lófarok, konty, nagykabát, kisruha; a tekintet megmaradt. A kosár súlya is.

    A kosár már negyven éve járta ezt az utat, színültig megpakolva. Azelőtt soha nem rakták le a híd közepén. Minden perc számít. Egyszer álltak csak meg vele, de aznap a tó tükre kíméletlenül őszinte volt.

    Most a híd deszkáin gubbaszt a kosár, a nő a korlátnak dől, egyik lába a legalsó lécen pihen. A víz ma tiszta, rezzenéstelen. Az ég kékje metsző, fényes, mint Handel Vízizenéje. „Minden perc számít” visszhangzik benne. „Még ezek a percek is” gondolja, s elmosolyodik.

    A láp tükrén lebegő arc azonban komor marad. A nő grimaszolni kezd, tapogatja orrát, fülét. A víz nem felel. Ő a partra fut, keres egy hosszú botot és mintha a tejet fölözné, óvatosan megkavarja a felszínt. Hártyavékony békanyál tapad az ágra. „Visszaadjam neki?” mereng, ám végül csak a bozótba hajítja.

    A korlátnak dől és messze kihajolva a lápot nézi. Most már látja a saját arcát. Sőt, ha mélyebbre fúrja a tekintetét, a sekélyben úszkáló halakat is.