Szellem a könyvtárban

    A könyvtár nagytermének huszonhatodik polcán, fentről a harmadik sorban, az aranyozott gerincű, több száz éves könyvek rejtekében lakott Emu, az egér.

    Kissé magányos, minden más tekintetben azonban remek hely volt: állandó hőmérséklet, száraz levegő, puha, kolostor-illatú, zörgős lapú könyvek, melyek lapjai úgy morzsolódtak fogai között, mint a járdán elszáradt falevél a cipőtalpak alatt.

    Látogatók is csak nappal nyüzsögtek. A turistacsoportok hamar végigjárták a termet, legtöbben úgyis csak a telefonjuk képernyőjén keresztül csodálták meg a gazdag gyűjteményt. Igaz, mindig akadt egy valaki, akit annyira megigézett az Évszázadok Szelleme, hogy szirén-éneke hívó szavára, a kordonok, táblák és a tárlatvezető egyértelmű tiltása ellenére is kissé lemaradt a társagától és remegő ujjait végigfuttatta egy sor hullámzó könyvgerincen. Ők többé már nem tudtak lépést tartani a vezető magyarázataival, a könyvtárszobában rejtőző megszámlálhatatlan adat, sors, történet, eszme, térkép és még ki tudja, milyen titok úgy hálózta be a gondolataikat, mint a csípős sült kolbász illata a búcsúsokét. Egy óvatlan pillanatban elmaradtak a csoporttól, hogy visszaszökjenek, de a kolostor ismeretlen folyosóin bóklászva belső iránytűjük megzavarodott. Sokukra csak néhány nap múltán, a végkimerültség állapotában találtak rá az éjszakai imaóráról cellájukba térő szerzetesek.

    Egy délután azonban egészen más történt. A Szellem, megszegve a kolostor kísérteteinek egyetemes kódexét, egy hétéves kislány fülébe súgta a hívogató szavakat. Manka különben szófogadó gyerek volt, már fél órája lépkedett hűségesen szülei lábnyomaiban. Ez volt az egyetlen, amit egy ilyen nenyúljsemmihez helyen játszhatott anélkül, hogy a nénik-bácsik szemöldökeit vad rángatózásra késztette volna.

    A könyvtárban végre felcsillant a szeme. Akkorát villant, mint a vaku fénye. Míg a tárlatvezető nyomatékosan felszólította a jelenlévőket, hogy legyenek szívesek az állagmegőrzés érdekében mellőzni a villanófény használatát fényképezés során, Manka, a Szellem sugallatára négykézlábra ereszkedett és a piros selyemkötél alatt átkúszva egy olvasóasztal alá kucorodott. Ott várta meg, míg a csoport továbbhalad.

    Mikor üres lett a terem, a Szellem kézen fogta, és a legalsó sorban megbúvó képes könyvekhez vezette. A legtudósabb tudósok nem fogtak kézbe könyvet olyan megszeppent áhítattal, ahogyan ez a kislány forgatta a több száz éves lapokat. A cirádázott, jórészt latin szavakat nem tudta kiböngészni, de a kézzel festett képek mindent elmeséltek neki. Estig lapozgatott törökülésben a könyvtárszoba sarkában, ahol a Szellem jóvoltából senki sem láthatta.

    Kivéve persze Emut. A kisegér jól ismerte már a könyvtár bajkeverőjét, aggódva figyelte az eseményeket. Este hatkor, mikor a kápolna harangja imaórára kongatott, és a kolostor kísértetei összegyűltek az orgona sípjai körül, az Évszázadok Szelleme is elhagyta törzshelyét, elfelejtkezve ifjú áldozatáról. A harangszóra Manka is felfigyelt és a kinti szürkületet megpillantva riadtan ugrott fel.

    – Anya, Anya, hol vagytok? – kiabált, mit sem törődve a könyvtári szilenciummal.

    Anya és Apa éppen akkor fedezték fel a bejáratnál, hogy a mindaddig a sarkukban lépkedő gyermeküket elvesztették.

    – Itt kell lennie a kolostorban, megtaláljuk – hajtogatta a tárlatvezető. A kísértethistóriákat inkább nem emlegette.

    Manka kibújt a kordon alól és futásnak eredt az ajtó felé, amelyen a szüleit távozni látta. A következő teremből azonban újabb folyosók és termek nyíltak, és sehol egy teremtett lélek, aki segíthetne. Remegő térddel állt a piros futószőnyegen, bizonytalanul méregetve az ajtók mögött egyre növekvő sötétséget.

    Hirtelen kaparászást érzett a nagylábujján. Egy szürke kisegér ült a szandálja előtt és úgy nézett rá fekete szemeivel, mintha mondani akarna valamit. Máskor talán visított volna, ha egy egérrel találkozik, de most megnyugtatta az élőlény jelenléte, akármilyen picike is volt.

    Emu, mikor a kislány észrevette őt, szökdécselve elindult az egyik ajtó felé. Farkincájával integetett neki, hogy kövesse őt. Manka nem kérette magát. Mire mindenkihez eljutott a hír és a keresésére indultak, a könyvtár egere szerencsésen elvezette őt a büféig. Onnan már egyszerű volt megtalálni a kijáratot.

    Anya összecsókolta, Apa a nyakába vette és úgy vitte a kocsiig. Hazafelé az autóban elaludt és álmában a kézzel festett képeskönyvek erdeiben bújócskázott Emuval, a kisegérrel.