Az aranymadár
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Hatalmas, gazdag országon uralkodott, legbüszkébb mégis palotája kertjére volt. Szebbnél szebb, messzi földről hozott virágok nyíltak benne, ezer ízű gyümölcsöt hozó fák és mézédes szőlőtőkék kínálták termésüket.
Egy nap a hársfa terebélyes lombkoronájában fészket fedezett fel a kertész. Akkorát, mint egy kocsikerék, de olyan puhán bélelve, mint a királyasszony dunnája. Jelentette a királynak, s kérdezte, leverje-e.
– Hagyjad csak, fiam, hadd lássuk meg, miféle madár rakta!
Ám hiába lesték árgus szemekkel a hársfát éjjel-nappal, egy teremtett lelket nem láttak körülötte.
Hanem egy reggel a kertész megint arra járt, gondolja, felmászik a fára, s megnézi, van-e a fészekben valami. Úgy is tett, kapaszkodott fel, s uramfia, mit lát benne? Egy napnál is fényesebben aranyló tojást. Jelentette a királynak, aki azt mondta: várjanak még.
A tojásból másnapra kibújt a fióka, harmadnapra szikrázó aranytollú madár lett belőle, s elrepült. Többé színét sem látták.
Hiába tudakozódott a király mindenfelé, hogy ismernek-e, láttak-e egy ilyen, s ilyen aranymadarat, a világ legtávolibb szegletéből is hír nélkül tértek haza a követei.
– Édesapánk, tudjuk mi nyomja a szíved. Adj nekünk lovat, kardot, s elmegyünk, megkeressük neked azt a madarat, ha a másvilágon rejtőzik is!
– Jaj, édes gyermekeim, ne hagyjatok itt engem ti is!
De a fiúk addig erősködtek, hogy amúgy is ideje van már a szerencsepróbálásnak, hogy végül adott nekik lovat, kardot, zsák aranyat, s útnak eresztette őket.
Hanem a legkisebb királyfi, kora hajnalban, mikor a bátyjai még a lóbőrt húzták, felkúszott a fészekbe, s onnan egy tollpihét és egy darabka arany tojáshéjat a zsebébe tett.
Így indultak el hárman. Az ország végéig együtt mentek, ott aztán az út három felé ágazott. Az első úton ez a tábla állt: „Ha erre mész, vándor, nagy gazdagságra lelsz!”. A második utat ez a tábla jelezte: „Aki erre veszi útját, barátok veszik majd körül.” A középső út szélére tűzött tábla pedig ezt mondta: „Aki erre indul, ne féljen szembenézni a halállal!”
– Nem mehetünk egyfelé – szólt a legidősebb testvér. – Én bizony elmegyek arra, amerre a gazdagságot ígérik!
– Én pedig arra indulok, ahol cimborák várnak – mondta a középső legény.
– Aranyam van a zsákban, barátot pedig a veszélyek között is találok – mondta erre a legkisebb királyfi és elvágtatott a középső úton.
No, ment a legnagyobb királyfi, s hamarosan egy városba ért. Az apja kastélyát sem sárból emelték, de ezekhez a palotákhoz képest csak halászkunyhónak tűnt. Úgy ragyogott minden, hogy el kellett takarja a szemét, nehogy megvakuljon.
Mikor aztán megszokta a szeme a fényességet, elindult, hogy szállást keressen magának. A fogadóban azt hallotta, hogy a hercegkisasszonyuk éppen férjet keres magának. De csak ahhoz akar hozzámenni, aki olyat mesél neki, amilyet még soha nem hallott.
Fogta magát reggel a királyfi, s ment a hercegkisasszony palotájába. Beállt a sorba – mivel sok királyfi, gróf, herceg jött kérőbe a szép leányért, – s mikor sorra került eléadta szépen, hogy az apja kertjében milyen csudamadár fészkelt, s ő most azt a madarat indult megkeresni.
– Ne menj tovább – szólt a hercegkisasszony, mikor meghallgatta. – Mert én bizony téged választalak. Majd a testvéreid megkeresik azt a madarat!
Még aznap papot hívattak, lakodalmat csaptak, s a legidősebb királyfi ott maradt a gazdag városban. Nem is gondolt többet az aranymadárral.
A középső királyfi útja egy erdőbe vezetett. Ott banditák támadták meg, de olyan hősiesen védekezett, hogy a vezérük azt mondta:
– Látom, nem akármilyen fából faragtak! De látod, te egyedül vagy, mi pedig tizenegyen, legyőzünk, akárhogyan forgatod a kardod. Hanem mondok neked valamit: állj be hozzánk tizenkettediknek. Akkor jó sorod lesz!
– Én ugyan rablók közé nem állok! – kiáltott erre a fiú.
– Nem rablók vagyunk mi, hanem betyárok. Akinek több van a kelleténél, attól elvesszük és odaadjuk annak, akinek nincs.
Na, ez már tetszett a királyfinak. Betyárgúnyára cserélte királyi ruháját és többet ő sem gondolt az aranymadárral.
A legkisebb királyfi a középső úton estére egy tóhoz ért. Gondolta, fog magának vacsorára valót, aztán megpihen a parton éjszakára. A horogra egy veres színű hal akadt, de amin kézbe kapta, menten rimánkodni kezdett:
– Ne egyél meg, te legény, hagyd meg az életemet!
– Jól van – mondta a királyfi, - egy nap még kibírom vacsora nélkül.
– Köszönöm! – hálálkodott a hal. – Tudd meg, én a Veres király fia vagyok. Adok egy pikkelyt neked, s ha ezt felmutatod, mikor atyám országába érsz, senki sem bánthat téged.
Megköszönte a királyfi az ajándékot, és tarisznyáját feje alá húzva mély álomba szenderült. Másnap kora hajnalban lóhátra ült és ment tovább az úton. Következő este egy mező szélére ért.
Ahogy ott fészkelődött éjszakára, egy fehér nyúl szökött ki a bozótból. A királyfi ráfogta a puskáját, de a nyúl könyörgőre fogta:
– Ne egyél meg, te legény, hagyd meg az életemet!
– Jól van – sóhajtott a királyfi, bár már kopogott a szeme az éhségtől.
– Meghálálom – makogta a nyúl. – Mert tudd meg, én a Fehér király fia vagyok. Ezt a fehér szőrpamacsot a jobb fülem tövéről neked adom. Ha atyám országában felmutatod, senki sem bánthat téged.
Megköszönte a királyfi a pamacsot, tarisznyájába tette leheveredett. Reggel ismét útra kelt.
Ahogy ment, mendegélt, egy kúthoz ért. Egy öregasszony állt mellette, s próbált a vödrét felhúzni, de gyenge volt a karja, s a vödör minduntalan visszacsúszott.
– Hadd segítsek, öreganyám! – mondta a királyfi, s felhúzta a vödör vizet az anyókának.
– Hogy háláljam meg neked? – kérdezte az asszony.
– Három napja nem ettem már. Ha akad valami ennivalója, örömest elfogadnám.
– Szegény vagyok, fiam, magamnak is alig van, de összekaparok egy kis lisztet, valami vacsorát kaphatsz nálam.
No, elkísérte az asszonyt, hazavitte neki a vedret, az pedig főzött egy kis levest kettejüknek. Nem volt sok, de meleg volt, sós volt, jól esett a királyfi korgó gyomrának. Mikor ettek, az anyóka megkérdezte tőle:
– És mi járatban vagy errefelé? Látom a gúnyádról, hogy messze földről jöttél!
Erre a királyfi elmesélte az aranymadarat, amelyik az apja kertjében fészkelt, hogy azt keresi.
– No, hát arról én még nem hallottam. De a Veres király országában lakik a néném, ő talán hallott róla. Csak vigyázz, mert a Veres király fiát egy idegen rabolta el, azóta vassal kergetteti ki az országból azt, aki nem oda való.
Megköszönte a legény a jó tanácsot és elindult a Veres király országa felé.
Amint az országba ért, rögtön felismerték a ruhájáról, hogy nem odavalósi és ki akarták toloncolni. Ám a királyfi egyre csak azt hajtogatta, hogy a Veres királynak hozott üzenetet a fiától. Erre megfogták és a király elé hurcolták.
– Felséges király, ez az ember azt mondja, a kend fiától hozott üzenetet.
– Hát akkor küldjétek csak ide – mondta a Veres király, s a legényhez fordult. – Mit üzen a fiam? A királyfi ekkor elővette a veres pikkelyt és odaadta a királynak.
– Három nap járóföldre egy tónál találkoztam vele. Veres halként éli az életét, és azért adta ezt a halpénzt, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál róla! Adok egy pecsétes írást, mostantól szabadon járhatsz az országomban.
A legény addig járt-kelt, kérdezősködött, míg meglelte a második öregasszonyt. Szállást kért nála éjszakára és vacsora után előadta a kérdését.
– Ilyen csuda madárról bizony én még nem hallottam! – felelte az asszony. – De a Fehér király országában lakik a legidősebb nénék, ő biztosan hallott róla. De jól vigyázz, mert a Fehér király fiát egyszer egy idegen rabolta el, azóta bitófára húzatja azt a vándort, aki arra téved.
A királyfi reggel felnyergelte a lovát, keze ügyébe vette a fehér szőrpamacsot és elindult Fehér ország felé. Jól mondta az öregasszony, mikor a határon meglátták, már szaladtak felé vasvillákkal. Hanem ő lengette a fehér nyúlszőrt és hangosan kiabálta:
– Ne bántsanak, jó emberek! A Fehér királynak hozok üzenetet a fiától!
Szorosan körülfogták, de nem bántották, csak elkísérték a palotáig. Ott aztán jelentették a királynak, hogy egy ember van itt, beszélni akar vele.
– Állítsátok elém, halljuk, mit akar!
– Felséges Fehér király, a fiától hozok üzenetet – mondta erre a királyfi. – Két nap járóföldnyire innen találkoztam vele. Egy mezőn él, fehér nyúlként. Ő adta ezt a szőrpamacsot a jobb füle tövétől, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál a gyermekemről! – ujjongott fel a király. – Kapsz tőlem egy pecsétes írást, ettől kezdve senki sem bánthat téged az országunkban!
A királyfi eltette az írást és elment megkeresni a harmadik nővért. Az az asszony annyira öreg volt, hogy már moha nőtt a hátán, de azért kedvesen fogadta a vándort. Mikor megtudta, mi járatban van, felcsillant a szeme és azt mondta:
– Jó helyre jöttél, fiam, mert én bizony tudok arról a madárról. De nagy fába vágod a fejszédet, ha meg akarod szerezni!
– Mondja csak, öreganyám, nem félek én semmitől!
– No, ha nem félsz, menj el a hegy alá, ott lakik a sánta kovács. De a lovadat hagyd itt, mert ezzel úgysem mész messzire. Kérj szolgálatot a kovácstól. Három napig kell majd megőrizned a lovait. Nem nagy mesterség, csak arra ügyelj, hogy ne igyál a borból, amit a kovács felesége ad neked, csak a patak vizéből. A harmadik napon akármit kérhetsz, de te ne kérj kincset, fegyvert, hanem kérd azt, ami nem volt még, amikor jöttél. Az aztán segíteni fog megkeresni neked az aranymadarat! Járj szerencsével!
– Köszönöm, öreganyám!
A legény nekiindult és estére oda is ért a kovácshoz. Mondta, hogy szolgálatot keres.
– No, éppen jókor – felelte a kovács. – Úgysincs, aki a lovaimat megőrizze. Három nap nálam az esztendő. Ha mind egy szálig hazahozod őket, akkor nagy fizetséget kapsz. Aludd ki magad, holnap feltarisznyálunk.
Másnap reggel előállt a hat ló, a kovács felesége pedig nagy batyu élelmet akasztott a királyfi vállára. Elindult a legény, terelte a lovakat a legelő felé.
Első nap nem volt semmi gond, ügyelt az öregasszony szavára. Jót evett a batyuból, majd ivott rá a friss vizű forrásból. Estére mind egy szálig hazavitte a lovakat. A sánta kovács, meg a felesége csudálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Második nap megint vitte ki a lovakat. Délben leült, elővette a kenyeret, szalonnát, mikor egy mérges darázs repült a húsra. El akarta hessegetni, de meglátta, hogy kóvályog szegény az éhségtől, ezért egy kis darabot csak lecsípett neki. Ebéd után jót ivott a forrásvízből, és este hazavitte mind a hat lovat. Mikor aludni ment, a kovács felesége azt mondta az urának:
– Ni, a borostömlő színültig tele van. Egy kortyot sem ivott belőle. Nosza, szórd bele ezt a port a forrás vizébe, holnap nem fogja a vizet kívánni!
– Felséges király, ez az ember azt mondja, a kend fiától hozott üzenetet.
– Hát akkor küldjétek csak ide – mondta a Veres király, s a legényhez fordult. – Mit üzen a fiam? A királyfi ekkor elővette a veres pikkelyt és odaadta a királynak.
– Három nap járóföldre egy tónál találkoztam vele. Veres halként éli az életét, és azért adta ezt a halpénzt, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál róla! Adok egy pecsétes írást, mostantól szabadon járhatsz az országomban.
A legény addig járt-kelt, kérdezősködött, míg meglelte a második öregasszonyt. Szállást kért nála éjszakára és vacsora után előadta a kérdését.
– Ilyen csuda madárról bizony én még nem hallottam! – felelte az asszony. – De a Fehér király országában lakik a legidősebb nénék, ő biztosan hallott róla. De jól vigyázz, mert a Fehér király fiát egyszer egy idegen rabolta el, azóta bitófára húzatja azt a vándort, aki arra téved.
A királyfi reggel felnyergelte a lovát, keze ügyébe vette a fehér szőrpamacsot és elindult Fehér ország felé. Jól mondta az öregasszony, mikor a határon meglátták, már szaladtak felé vasvillákkal. Hanem ő lengette a fehér nyúlszőrt és hangosan kiabálta:
– Ne bántsanak, jó emberek! A Fehér királynak hozok üzenetet a fiától!
Szorosan körülfogták, de nem bántották, csak elkísérték a palotáig. Ott aztán jelentették a királynak, hogy egy ember van itt, beszélni akar vele.
– Állítsátok elém, halljuk, mit akar!
– Felséges Fehér király, a fiától hozok üzenetet – mondta erre a királyfi. – Két nap járóföldnyire innen találkoztam vele. Egy mezőn él, fehér nyúlként. Ő adta ezt a szőrpamacsot a jobb füle tövétől, hogy lássák: a barátja vagyok.
– Köszönöm, hogy hírt hoztál a gyermekemről! – ujjongott fel a király. – Kapsz tőlem egy pecsétes írást, ettől kezdve senki sem bánthat téged az országunkban!
A királyfi eltette az írást és elment megkeresni a harmadik nővért. Az az asszony annyira öreg volt, hogy már moha nőtt a hátán, de azért kedvesen fogadta a vándort. Mikor megtudta, mi járatban van, felcsillant a szeme és azt mondta:
– Jó helyre jöttél, fiam, mert én bizony tudok arról a madárról. De nagy fába vágod a fejszédet, ha meg akarod szerezni!
– Mondja csak, öreganyám, nem félek én semmitől!
– No, ha nem félsz, menj el a hegy alá, ott lakik a sánta kovács. De a lovadat hagyd itt, mert ezzel úgysem mész messzire. Kérj szolgálatot a kovácstól. Három napig kell majd megőrizned a lovait. Nem nagy mesterség, csak arra ügyelj, hogy ne igyál a borból, amit a kovács felesége ad neked, csak a patak vizéből. A harmadik napon akármit kérhetsz, de te ne kérj kincset, fegyvert, hanem kérd azt, ami nem volt még, amikor jöttél. Az aztán segíteni fog megkeresni neked az aranymadarat! Járj szerencsével!
– Köszönöm, öreganyám!
A legény nekiindult és estére oda is ért a kovácshoz. Mondta, hogy szolgálatot keres.
– No, éppen jókor – felelte a kovács. – Úgysincs, aki a lovaimat megőrizze. Három nap nálam az esztendő. Ha mind egy szálig hazahozod őket, akkor nagy fizetséget kapsz. Aludd ki magad, holnap feltarisznyálunk.
Másnap reggel előállt a hat ló, a kovács felesége pedig nagy batyu élelmet akasztott a királyfi vállára. Elindult a legény, terelte a lovakat a legelő felé.
Első nap nem volt semmi gond, ügyelt az öregasszony szavára. Jót evett a batyuból, majd ivott rá a friss vizű forrásból. Estére mind egy szálig hazavitte a lovakat. A sánta kovács, meg a felesége csudálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Második nap megint vitte ki a lovakat. Délben leült, elővette a kenyeret, szalonnát, mikor egy mérges darázs repült a húsra. El akarta hessegetni, de meglátta, hogy kóvályog szegény az éhségtől, ezért egy kis darabot csak lecsípett neki. Ebéd után jót ivott a forrásvízből, és este hazavitte mind a hat lovat. Mikor aludni ment, a kovács felesége azt mondta az urának:
– Ni, a borostömlő színültig tele van. Egy kortyot sem ivott belőle. Nosza, szórd bele ezt a port a forrás vizébe, holnap nem fogja a vizet kívánni!
Harmadik napon is ment a királyfi a lovakkal a legelőre. Hanem, mikor megszomjazott és inni akart a forrásból, a víz olyan bűzös volt, mintha csak mocsár lett volna. Nem is ivott belőle! Hanem erősen tűzött nap, már száradt ki a szomjúságtól. Elfelejtkezett az öregasszony intő szaváról és nagyot húzott a borostömlőből.
De alig telt el egy perc, kettő, olyan álmosság fogta el, hogy a lábán nem bírt megállni. No, megértette egyből, hogy a kovács felesége bizony álomport kevert a borba, s most aztán nem tudja majd megőrizni a lovakat.
Hanem a mérges darázs, aki előző nap húst kapott, most jött vissza nagy zümmögve, hogy a királyfival ebédeljen. De hiába döngicsélt a feje körül, a legény nem vette elő a tarisznyáját, csak ült bólogatva egy fa alatt. Nosza, megharagudott erre a darázs és egy jó nagyot belé csípett.
Éppen időben! A fájdalomtól a legény felugrott, s hirtelen meglátta, hogy egy bozontos kiskutya hajtja be az erdőbe a lovait. Nem kellett neki több, ugrott utánuk, s nagy ostorcsattogtatással visszaterelte, a kutyát meg elzavarta. Akkor aztán megette az elemózsiát, a darázsnak is adott belőle és este hazavitte a lovakat.
A kovács meg a felesége igen elcsodálkoztak, sehogy sem értették, hogyan tudta megőrizni őket. Mit volt mit tenni, fel kellett kínálni a fizetséget:
– Megszolgáltad a béred, most válassz akármit. Egy véka pénzt, éles kardot, mit adjak neked?
– Én, kedves gazdám, csak azt kérem, ami nem volt még, mikor jöttem, de most már van – felelte a királyfi.
A kovács és a felesége egymásra néztek és cinkos mosolyra húzódott a szájuk.
– Azt ugyan megkaphatja – mondta az asszony.
– A hetedik kancánk megellett, míg itt voltál. De olyan girhes, göthös csikót én még életemben nem láttam – kacagott a kovács. – Kint van a szemétdombon, vidd, ha akarod. És, hogy ne mondd, hogy nem fizettünk meg rendesen, adok neked egy kardot is. Olyan éles, hogy még a sziklát is kettéhasítod vele.
A fiú megköszönte a fizetséget és ment a csikóért. Hanem az tényleg majd’ a halálán volt már. Nem tudta mire vélni, mihez kezdjen egy ilyen jószággal. Nem is tudott lábra állni, úgy, ölben kellett kivinnie. A kovácsék csak kacagták az erőlködését.
Hanem mikor az erdőszélre értek, a csikó megszólalt, emberi hangon:
– Most már letehetsz, királyfi, köszönöm, hogy elhoztál onnan.
– Örömest, de mit adjak neked enni? Olyan gyenge vagy, mint a harmat!
– Csak fogj egy derék fát, rakj tüzet, s mikor leégett, hozd elém a parazsát.
– Tudom én, hogy az aranymadarat keresed – folytatta a csikó. – Tudd meg, én táltos vagyok, elviszlek téged a világ végére is. Nosza, ugorj a hátamra, először a szirti sashoz megyünk, ő talán többet tud nekünk mondani.
A királyfi felült a táltos hátára.
– Hogyan menjünk, gazdám, úgy, mint a szél, vagy mint a gondolat?
– Mint a szél, kedves lovam! – felelte a királyfi és nekirugaszkodtak a széles levegőégnek.
A táltos egy magas hegy sziklás peremére vitte. Nem messze egy sasfészektől megálltak. Azt mondta a királyfinak:
– Édes gazdám, vágj egy karéj húst a combomból, mert a szirti sas csak akkor segít neked, ha húst viszel neki.
– De én bizony nem bántalak, inkább adok a magaméból! – felelte a legény.
Kanyarított egy darab húst a combjából és odavitte a sasnak. Az bekebelezte, majd megkérdezte:
– Mi járatban vagy itt, ezen a kietlen vidéken?
– Én bizony az aranymadarat keresem, ami apám kertjében fészkelt.
– Azt bizony ne keresd, mert fent, a napban tanyázik! – vijjogott a sas.
– De én bizony akkor is elhozom, ha belépusztulok is. Mondd el, hogy jutok oda!
– No, ha nem sajnálod a fiatal életedet, hát én elmondhatom. Menj fel a nap udvarába és rejtőzz el. Látni fogsz egy aranykádat. Kijön majd egy szolgáló, megtölti arany vízzel, hogy a nap leánya megfürödhessen benne. Mikor megtöltötte, elmegy majd, hogy szóljon az úrnőjének. Akkor szaladj oda, s merülj meg a vízben. Ha kijön a leány, s kérdezi ki vagy, mi vagy, ne felelj neki, csak ülj fel a lovadra és repüljetek el az Arany Hárshoz, azon találjátok a madarat. Hogy veled megy-e vagy sem, azt már az ő dolga. – Azzal a sas szárnyra kapott és elrepült.
A királyfi visszaült a táltos hátára és felrepültek a nap udvarába. Igen nagy volt a forróság, majd porrá égett a legény, de elrejtőzött egy hordó mögé és várta, mi lesz. Úgy volt minden, ahogy a sas mondta. Ott volt az aranykád, s kijött a szolgáló, hogy megtöltse aranyvízzel. Amint bement a házba, a királyfi levetkőzött és belemerült a vízbe. Forró volt, mégsem égette. Hanem, amint kiszállt belőle, hétszerte szebb és erősebb lett, mint annak előtte.
Éppen a kardját kötötte már az oldalára, mikor kilépett az udvarra a nap leánya. Olyan gyönyörűséges volt, hogy a királyfi azt hitte, a szeme káprázik. Hát még, amikor elmosolyodott, s odalépett hozzá:
– Ki vagy te szép legény, s mi járatban vagy itt, hol földi nem járhat? – kérdezte.
A királyfit úgy megigézte, már éppen szólásra nyitotta volna az ajkát, mikor a táltos megragadta s kireppent vele az udvarról.
– Nem emlékszel, mit mondott a szirti sas? Nem beszélhetsz a nap lányával, mert bizony itt ragadunk örökre! – dorgálta meg a legényt. – No, ülj fel a hátamra, megkeressük azt a madarat!
A táltos hátán a királyfi az Arany Hárshoz repült, ott meg is látta az arany ágakból rakott fészket. Felkúszott a fára, hogy belelessen. Három síró-rívó aranymadár-fiókát talált benne.
– Hát titeket mi lelt? – kérdezte a kismadaraktól.
– Az anyánk három napja elment, s nem tért vissza. Éhesek vagyunk! – csivogták.
A legény megsajnálta őket és bogyókkal, magokkal, amit talált, azzal megetette őket. Este nagy szárnycsattogtatással megérkezett az anyjuk. Mikor az idegent a fészekben meglátta, meg akarta csípni, de a kismadarak elmondták, hogyan gondoskodott róluk.
– Honnan jöttél te ide, a nap országába? – kérdezte megenyhülve az aranymadár.
– Én bizony a földről, annak a királynak az udvarából, ahol te a tojásból kikeltél – felelte a királyfi.
– Azt már én nem hiszem!
A királyfi erre elővette a darab tojáshéjat és a pihét, amit a fészekből magával hozott. A madár egyből megismerte, s erősen csodálkozott.
– És miért jöttél ide?
– Mert az apámat eszi a búbánat, mert nem tudja, hová tűntél a kertjéből. Megígértem, hogy megkereslek.
– A földre vissza már nem térhetek, de hogy ne búslakodjon az öreg király, adok neked egy magot, ennek az Arany Hársfának a magját. Ha jól gondozza, olyan fa lesz belőle, hogy nem akad párja a földön!
A királyfi megköszönte az ajándékot, elbúcsúzott az aranymadártól, s felült a táltosra, hogy elinduljon vissza a földre. Hanem amint elrugaszkodtak volna, látták, hogy a nap leánya szalad elébük.
– Vigyetek magatokkal a földre, mert szörnyen unatkozom itt, apám udvarában – könyörgött a királyfinak.
Most már emlékezett a legény a sas szavára, nem szólt hát egy szót sem, csak maga elé emelte a lányt a nyeregbe, s azzal már szárnyaltak is vissza, a földre.
– Hát titeket mi lelt? – kérdezte a kismadaraktól.
– Az anyánk három napja elment, s nem tért vissza. Éhesek vagyunk! – csivogták.
A legény megsajnálta őket és bogyókkal, magokkal, amit talált, azzal megetette őket. Este nagy szárnycsattogtatással megérkezett az anyjuk. Mikor az idegent a fészekben meglátta, meg akarta csípni, de a kismadarak elmondták, hogyan gondoskodott róluk.
– Honnan jöttél te ide, a nap országába? – kérdezte megenyhülve az aranymadár.
– Én bizony a földről, annak a királynak az udvarából, ahol te a tojásból kikeltél – felelte a királyfi.
– Azt már én nem hiszem!
A királyfi erre elővette a darab tojáshéjat és a pihét, amit a fészekből magával hozott. A madár egyből megismerte, s erősen csodálkozott.
– És miért jöttél ide?
– Mert az apámat eszi a búbánat, mert nem tudja, hová tűntél a kertjéből. Megígértem, hogy megkereslek.
– A földre vissza már nem térhetek, de hogy ne búslakodjon az öreg király, adok neked egy magot, ennek az Arany Hársfának a magját. Ha jól gondozza, olyan fa lesz belőle, hogy nem akad párja a földön!
A királyfi megköszönte az ajándékot, elbúcsúzott az aranymadártól, s felült a táltosra, hogy elinduljon vissza a földre. Hanem amint elrugaszkodtak volna, látták, hogy a nap leánya szalad elébük.
– Vigyetek magatokkal a földre, mert szörnyen unatkozom itt, apám udvarában – könyörgött a királyfinak.
Most már emlékezett a legény a sas szavára, nem szólt hát egy szót sem, csak maga elé emelte a lányt a nyeregbe, s azzal már szárnyaltak is vissza, a földre.
Mikor leérkeztek, a leány azt mondta:
– Jól tetted, hogy eddig nem szóltál hozzám, mert akkor örökre ottragadtál volna a nap országában. De most már a földön vagyunk, itt beszélhetsz velem.
Örült a királyfi, mert nagyon tetszett neki a nap leánya. Elköszöntek a táltostól, kézen fogták egymást és elindultak hazafelé, az öreg királyhoz.
Ahogy mentek, mendegéltek, éppen abba a sűrű erdőbe értek, amelyben a királyfi bátyja betyárkodott. Egy fa alatt elvackolódtak éjszakára, ám a nap leányának arany ruhája úgy ragyogott a sötétségben, hogy a betyárok messziről észrevették a fényességet. Mikor meglátták őket, azt mondta az egyik:
– No, ez csuda nagy úr lehet, hogy színarany ruhát vesz az asszonyának! Gyertek, vegyük el, amijük van!
Hanem ekkor a középső fiú közelebb lépett hozzájuk és felismerte a testvérét.
– Ne bántsátok, ő az én öcsém! – kiáltott rájuk.
Akkor aztán odahívták őket a tábortűzhöz, a legkisebb királyfi pedig töviről hegyire elmesélte, hogy merre, s hogyan kereste az aranymadarat, és hogyan találkozott a nap leányával. A betyárok többet nem akarták bántani, mert látták, hogy bátor, s derék ember.
Másnap tovább kellett menniük, s estére éppen abba a gazdag, fényes városba értek, amelyben a legidősebb testvér lett a herceg. Egy udvarhölgy, mikor meglátta a szép leány arany ruháját, menten jelentette a hercegnének, aki szörnyű haragra lobbant.
– Hogy merészel valaki az én városomban szebb ruhában járni, mint én? Azonnal hozassátok elém!
Megfogták a nap leányát és a kicsi királyfit, és a szép hercegné elé vitették. Hanem épp ott volt a herceg is és megismerte a testvérét.
– Ne bántsd őket – kérte a feleségét. – Ő az én testvéröcsém, aki elment megkeresni apánknak az aranymadarat.
Akkor aztán megenyhült az asszony és asztalhoz ültette őket. A kicsi királyfi pedig minden elmesélt töviről-hegyire.
Másnap aztán kocsit, lovat adtak nekik, hogy ne gyalogoljanak hazáig. Estére oda is értek a király országába. Éppen időben, mert az öreg már fél lábbal a sírban volt nagy bánatától, hogy már a fiait is elvesztette.
Mikor azonban a legkisebb gyermekét meglátta, szökdécselni kezdett örömében, s megölelte, megcsókolta. Akkor a legény elmondta apjának, mint járt, s hogy járt, s végül odaadta az Arany Hársfa magját. A király még aznap elültette, s másnapra ki is sarjadt a zsenge aranyfa.
A kis királyfihoz és a nap leányához pedig papot hívattak és hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Az öreg király azt mondta a fiának:
– Gyermekem, te vagy, aki utána mentél az aranymadárnak, és haza is tértél hozzám. Neked adom a koronámat, uralkodj bölcsen az országon.
Attól kezdve a legkisebb királyfi lett a király, s nem felejtkezett el senki fiáról az országában.
