Csak ne fiú
A kisfiú az ablaknál a síneket bámulta. Ajka mozgott, talán a talpfákat számolta. Arra sem fordult meg, amikor valaki a fülkébe lépett.
A férfi valaha magas lehetett, most olyan volt, mint a hegytetőn álló fa. Lódenkabátja is látott már jobb napokat, fáradtzöld színe volt, helyenként barna foltok pecsételték, nem az ápolatlanság – az öregség miatt. Azt hiszem, hogy hallottam a sóhajtását, mikor végre a fogasra került megpihenni.
A férfi a sarokba ült, és a fejtámlák fölötti képeket kezdte nézni. Hosszasan figyelte a vele szemköztit, aztán a középső ülés felettit… Mindjárt az enyémhez ér. Látványosan lapoztam egyet a könyvben és szigorúan a sorokon tartottam a tekintetem. Csak egy pillantást vetett a képre aztán éreztem, hogy az arcomat figyeli.
– A kalauz járt már erre? – kérdezte hirtelen.
– Nemrég.
– Akkor jó – felelte. A reszelt torma jutott eszembe a hangjáról.
Egy darabig nem szólt, a képeket szemlélte. Csak egy-egy pillanatra éreztem fürkésző tekintetét magamon. Aztán a kisfiút figyelte. Ő még mindig kifelé meredt, fától fáig ugrott a pillantása.
– Szereted a vonatokat? – fordult felé a férfi. A gyerek nem válaszolt.
– Én nagyon szerettem a vonatokat kisfiúként – tette hozzá egy kicsit később.
A gyerek hirtelen megfordult és végigmérte az útitársat.
– Te nem is voltál kisfiú!
– Már régen volt, az igaz…
A férfi lopva rám nézett, de látva, hogy továbbra is a könyvembe merülök, folytatta a kérdezősködést.
– És hogy hívnak?
– Marcinak.
– Én pedig Jóska bácsi vagyok, szevasz – nyújtotta a kezét.
Marci habozott kicsit, ő is rám nézett, aztán férfiasan belecsapott a hatalmas tenyérbe. Váltókról, szemaforokról kezdtek el beszélgetni. Sosem értettem az ilyesmihez, de végre nyugodtan olvashattam tovább.
Kegyetlen vastag ez a könyv, önvédelmi eszköznek nem rossz, de nehéz cipelni, no meg olvasni is. Jocó a hétvégén sokat volt itthon, sőt, állatkertbe is mentek, így sokat haladtam, de még így is rengeteg volt hátra. Láttam magam, ahogy roskadok hajnali háromkor az undok pesti lakásban az antik íróasztal fölött. Körülöttem tengernyi kávéscsésze, a franciaerkély egyetlen virágcserepében egy halom csikk, pedig máskor sose, és már szivárványon táncoló unikornisokat látok a fáradtságtól és a laptop vakító fényétől, mert a lámpát kapcsolni nem lehet, átér a fénye a kisszobába. Remélem, a tévé sminkese érti a dolgát. Első interjú a könyvről, élő adásban a Nagy Íróval. Megtisztelő, tényleg, de igazán megfogalmazhatta volna száz oldallal rövidebben is ezt a remekművet.
– Kezeletlen menetjegyeket kérem.
Úgy néztünk fel rá, mint egy látomásra. Egyikünk sem vette észre, hogy az ajtóba lépett. Jóska bácsi zavartan kotorászni kezdett a kabátzsebében.
– Pestre kérnék jegyet – mondta.
– Mettől?
Marci megvárta, míg a kalauz elteszi a pénzt, átadja a jegyet és továbbáll.
– Hazudtál – nézett az öregre, szeme olyan kerek volt, mint a pesti lakásban a nefelejcses csészealj.
Jóska bácsi elvacakolt a pénztárcájával, hogy betuszkolja a kabátzsebbe, pedig lapos volt, a zseb pedig óriási.
– Néha muszáj – dörmögte.
– Soha nem szabad hazudni – mondta komolyan Marci. – Mesélsz még a pályaudvarról?
Beszélgetésük zümmögése a vonatkerekek zakatolásába simult. A sorok összefolytak a lapon, úgy úsztak el ringatózva, mint a friss vetés-hajú földek odakint. Ilyenek között zötyögtünk, mikor elmondtam Jocónak, hogy terhes vagyok. Csak ne fiú legyen, mondta, s a fékre taposott, a kocsi visszazökkent egy kisebb kátyúba, ő kiszállt, én bennmaradtam, nem láttam mást, csak a tarkóján feszülő árnyékokat. Addig soha nem beszélt az apjáról, az apjáról, aki azt mondta visszajön, mindjárt, csak elszív kint egy cigit, de nem jött, leszállt és nem szállt vissza egyetlen vonatra sem, amivel Jocó utazott. Leszállt, mert Jocó folyton csak kérdezett, vonatokról, váltókról, szemaforokról, nem ült szép csendben, illedelmesen, mint egy lány. Ő pedig ott maradt a vonaton az anyjával és a kérdéseivel. Ígérd meg, hogy lány lesz, suttogta, mikor kiszálltam, de nem feleltem, mert az árnyékokat próbáltam a tarkóján kisimítani.
– Anya, anya! – Marci a térdemet rázta.
– Előre mehetek Jóska bácsival a mozdonyig? Képzeld, csörgő mozdony! Te addig dolgozhatsz.
A férfi zavartan mosolygott. Volt valami ismerős a ráncaiban.
– Tudod, mit? Jövök én is.
– De téged nem is érdekelnek a vonatok! – tiltakozott Marci.
– Ráfér egy kis lábnyújtóztatás anyukádra is – húzta el a fülkeajtót Jóska bácsi.
A vonat valóban nem érdekelt, az öreg annál inkább. Csodáltam a türelmét.
A férfi valaha magas lehetett, most olyan volt, mint a hegytetőn álló fa. Lódenkabátja is látott már jobb napokat, fáradtzöld színe volt, helyenként barna foltok pecsételték, nem az ápolatlanság – az öregség miatt. Azt hiszem, hogy hallottam a sóhajtását, mikor végre a fogasra került megpihenni.
A férfi a sarokba ült, és a fejtámlák fölötti képeket kezdte nézni. Hosszasan figyelte a vele szemköztit, aztán a középső ülés felettit… Mindjárt az enyémhez ér. Látványosan lapoztam egyet a könyvben és szigorúan a sorokon tartottam a tekintetem. Csak egy pillantást vetett a képre aztán éreztem, hogy az arcomat figyeli.
– A kalauz járt már erre? – kérdezte hirtelen.
– Nemrég.
– Akkor jó – felelte. A reszelt torma jutott eszembe a hangjáról.
Egy darabig nem szólt, a képeket szemlélte. Csak egy-egy pillanatra éreztem fürkésző tekintetét magamon. Aztán a kisfiút figyelte. Ő még mindig kifelé meredt, fától fáig ugrott a pillantása.
– Szereted a vonatokat? – fordult felé a férfi. A gyerek nem válaszolt.
– Én nagyon szerettem a vonatokat kisfiúként – tette hozzá egy kicsit később.
A gyerek hirtelen megfordult és végigmérte az útitársat.
– Te nem is voltál kisfiú!
– Már régen volt, az igaz…
A férfi lopva rám nézett, de látva, hogy továbbra is a könyvembe merülök, folytatta a kérdezősködést.
– És hogy hívnak?
– Marcinak.
– Én pedig Jóska bácsi vagyok, szevasz – nyújtotta a kezét.
Marci habozott kicsit, ő is rám nézett, aztán férfiasan belecsapott a hatalmas tenyérbe. Váltókról, szemaforokról kezdtek el beszélgetni. Sosem értettem az ilyesmihez, de végre nyugodtan olvashattam tovább.
Kegyetlen vastag ez a könyv, önvédelmi eszköznek nem rossz, de nehéz cipelni, no meg olvasni is. Jocó a hétvégén sokat volt itthon, sőt, állatkertbe is mentek, így sokat haladtam, de még így is rengeteg volt hátra. Láttam magam, ahogy roskadok hajnali háromkor az undok pesti lakásban az antik íróasztal fölött. Körülöttem tengernyi kávéscsésze, a franciaerkély egyetlen virágcserepében egy halom csikk, pedig máskor sose, és már szivárványon táncoló unikornisokat látok a fáradtságtól és a laptop vakító fényétől, mert a lámpát kapcsolni nem lehet, átér a fénye a kisszobába. Remélem, a tévé sminkese érti a dolgát. Első interjú a könyvről, élő adásban a Nagy Íróval. Megtisztelő, tényleg, de igazán megfogalmazhatta volna száz oldallal rövidebben is ezt a remekművet.
– Kezeletlen menetjegyeket kérem.
Úgy néztünk fel rá, mint egy látomásra. Egyikünk sem vette észre, hogy az ajtóba lépett. Jóska bácsi zavartan kotorászni kezdett a kabátzsebében.
– Pestre kérnék jegyet – mondta.
– Mettől?
Marci megvárta, míg a kalauz elteszi a pénzt, átadja a jegyet és továbbáll.
– Hazudtál – nézett az öregre, szeme olyan kerek volt, mint a pesti lakásban a nefelejcses csészealj.
Jóska bácsi elvacakolt a pénztárcájával, hogy betuszkolja a kabátzsebbe, pedig lapos volt, a zseb pedig óriási.
– Néha muszáj – dörmögte.
– Soha nem szabad hazudni – mondta komolyan Marci. – Mesélsz még a pályaudvarról?
Beszélgetésük zümmögése a vonatkerekek zakatolásába simult. A sorok összefolytak a lapon, úgy úsztak el ringatózva, mint a friss vetés-hajú földek odakint. Ilyenek között zötyögtünk, mikor elmondtam Jocónak, hogy terhes vagyok. Csak ne fiú legyen, mondta, s a fékre taposott, a kocsi visszazökkent egy kisebb kátyúba, ő kiszállt, én bennmaradtam, nem láttam mást, csak a tarkóján feszülő árnyékokat. Addig soha nem beszélt az apjáról, az apjáról, aki azt mondta visszajön, mindjárt, csak elszív kint egy cigit, de nem jött, leszállt és nem szállt vissza egyetlen vonatra sem, amivel Jocó utazott. Leszállt, mert Jocó folyton csak kérdezett, vonatokról, váltókról, szemaforokról, nem ült szép csendben, illedelmesen, mint egy lány. Ő pedig ott maradt a vonaton az anyjával és a kérdéseivel. Ígérd meg, hogy lány lesz, suttogta, mikor kiszálltam, de nem feleltem, mert az árnyékokat próbáltam a tarkóján kisimítani.
– Anya, anya! – Marci a térdemet rázta.
– Előre mehetek Jóska bácsival a mozdonyig? Képzeld, csörgő mozdony! Te addig dolgozhatsz.
A férfi zavartan mosolygott. Volt valami ismerős a ráncaiban.
– Tudod, mit? Jövök én is.
– De téged nem is érdekelnek a vonatok! – tiltakozott Marci.
– Ráfér egy kis lábnyújtóztatás anyukádra is – húzta el a fülkeajtót Jóska bácsi.
A vonat valóban nem érdekelt, az öreg annál inkább. Csodáltam a türelmét.
Hamar előre értünk. A mozdonyból szinte semmi sem látszott, elképzelni sem tudtam, miről beszélnek. Magamban már fogadásokat kötöttem, melyikük bírja jobban szusszal, aki a kérdéseket, vagy aki a válaszokat kapja. Én adtam fel a leghamarabb. Szerintem észre sem vették, hogy visszaültem a fülkébe olvasni.
Már majdnem a rendezőpályaudvaron voltunk, mire visszatértek. Marci kipirult arccal mászott fel mellém.
– Anya, Jóska bácsi MINDENT tud!
– Ez csodálatos, kicsim! Remélem, nem fárasztotta nagyon a kérdéseivel – néztem fel.
A férfi szája éppen-mosolyra húzódott, de el is fordult, matatott a kabátakasztóval. Lassan bújt bele, a válla kissé remegett. Megtapogatta zsebében a tárcát és az iratokat, fejére tette a kalapját.
– Leszállok – mondta halkan, hátra se nézve. – Leszállok.
És leszállt.
Már majdnem a rendezőpályaudvaron voltunk, mire visszatértek. Marci kipirult arccal mászott fel mellém.
– Anya, Jóska bácsi MINDENT tud!
– Ez csodálatos, kicsim! Remélem, nem fárasztotta nagyon a kérdéseivel – néztem fel.
A férfi szája éppen-mosolyra húzódott, de el is fordult, matatott a kabátakasztóval. Lassan bújt bele, a válla kissé remegett. Megtapogatta zsebében a tárcát és az iratokat, fejére tette a kalapját.
– Leszállok – mondta halkan, hátra se nézve. – Leszállok.
És leszállt.
