A kockavár

    Hajnalka kíváncsian repkedett a hatalmas polcok között, és sorra belekukucskált a ládákba, melyikben mit tárolnak. Talált gyöngyöket, golyókat, babaruhákat, plüssállatokat, babakonyhába való edényeket, kisautókat, varázspálcát (ki is próbálta, de nem működött), gyerekeknek való kerti szerszámokat…

    A 23/c szektor hatodik sorának 17-es polcán csodaszép fakockákra akadt. Emlékezett rá, hogy kis tündér korában hasonló építőkockákkal játszott Rózsa mama szőnyegének közepén, de ezek, ha lehet, még azoknál is szebbek voltak. Az elemek oldalán kézzel festett virágok virítottak, geometrikus formák keretében, mint valami szecessziós festményen. Kötényébe markolt egy halom kockát, és keresett egy csendes zugot a raktárban, ahol a földre borította mindet.
    Egyenként megcsodálta a gyönyörű fajátékokat. Aztán építeni kezdett. Először csak a mintákra figyelt. Olyan tornyot emelt, ahol minden építőelem hasonló díszítésű volt, hogy ne legyen túl tarka. Ám hamar észrevette, hogy az azonos minták azonos formákhoz tartoznak.
    - Ez így nem jó… - gondolkozott magában. – Ha csupa kék virágos hasábot teszek egymásra, az nagyon unalmas épület lesz… Nézzük, melyik szín illik hozzá? Talán ez a sárga henger?
    Így aztán inkább csupán a formákra figyelt, és épített egy háromtornyú kastélyt.
    - Szép, szép, csak borzalmasan csiricsáré – méregette az építményt.
    Újabb és újabb megoldásokat keresett: a virágok fajtája alapján, az alapszín alapján, a szögek száma alapján… De semmi se stimmelt. Az elkészült tornyok mind vagy túl tarkák, vagy unalmasak, vagy instabilak, vagy éppen túl robosztusak lettek. Egyre bosszúsabban alkotott. A huszonharmadik épületen a piros olyan túlsúlyban volt a többi színhez képest, hogy a vár inkább egy haragos kiskakasnak látszott, nem hívogató otthonnak. Hajnalka dühében felugrott és felrúgta, csak úgy repkedtek a kockák szerteszét!
    - Nem értem… Csak egy szép és biztonságos kis várat szeretnék építeni. Amiben jó lenne élni. De nem lehet, ezzel a vacakkal nem! – füstölgött magában. – Mit is tehetnék?
    Ekkor új ötlete támadt. Összegyűjtötte az elemeket és egy varázsigét mormolgatva apránként átszínezte őket. Most mindegyik kék lett, fehér, fekete és aranyszínű mintákkal, csak épp más-más árnyalatban. Így már valamivel harmonikusabb épületek születtek, de még mindig nem volt az igazi. Pedig mindent megpróbált: sötét alap, világos oszlopok és fordítva, ügyelt az aranymetszés arányaira… Volt, hogy magán, a kész épületen festette át a színeket, de soha nem lett elégedett a végeredménnyel. Egyikbe se költözött volna be szívesen.
    Csalódottan kuporodott össze a földön, a legújabb kísérlet romjaival szemben. Sírni lett volna kedve, habár tudta jól, hogy ez csak egy játék. Egy halványkék hengert gurigázott a talpával előre-hátra.
    - A gyerekek vajon hogy csinálják? – merengett. – Hiszen ők még azt se tudják sokszor, hogy, ha ferdén rakják, akkor leborul… A színek arányait se ismerik…
    Egyszer csak megállt a lába, s a világoskék hengert két talpéle közé szorítva felemelte és óvatosan egy királykék kockára állította. Felderült az arca.
    - Mi van, ha… ha én is elfelejtek most minden rendszert?
    Izgatottan látott munkához. Kézbe vette, nézegette az építőelemeket, azután lehunyt szemmel maga elé képzelte a várat, amit szeretne. Majd újra kinyitotta a szemét és építeni kezdett. Egymás után rakosgatta a hasábokat, hengereket, kockákat, háromszög-testeket, fél-hengereket. Tégláról téglára elmerült a látványban, s igyekezett megérzései alapján megkeresni a következő elemet. Nem mindig sikerült persze. Épített, visszabontott, megint épített, megint visszabontott. De haladt. Szép, lassacskán emelkedtek a falak, a tornyok, a hidak és boltíves ablakok… Hosszú, aprólékos munka árán felépült Hajnaltündér kockavára. Szép és biztonságos. Éppen olyan, amilyet akart.
    Hosszasan szemlélte az elkészült épületet.
    - Nem tökéletes ez sem, de végre olyan, amiben szívesen laknék. Vajon képes lennék még egyszer újraépíteni?
    Mikor kigyönyörködte magát, egy legyintéssel visszaváltoztatta az eredeti színeket, majd kötényébe kapta és visszavitte az építőkockákat az eredeti helyükre.
    Egy félreeső helyen evett pár falatot, azután körberepült a raktárban, hogy lát-e valami hívogatót még valahol. A polcok nem tartogattak már túl sok érdekeset, ám a helyiség túloldalán megpillantott egy tarka ajtót. Vajon a mögött mit tartanak?