A játékgyár
Hajnaltündér elszántan indult tovább az emberek erdejének ligetéből. Eddig azt hitte, hogy mások, a Mesék Birodalma népeinek a történeteit kell összegyűjtenie és elmesélnie. De a kirakóban, a kút mellett megértette, hogy van egy olyan történet, amit csak ő képes megtalálni és elmondani.
Ez azt is jelentette, hogy ettől kezdve más szemmel és más szívvel kell járnia a Birodalom útjait. Nem lehetett többé csupán hallgatni, megfigyelni, mások szavait lejegyzetelni. Ezt a történetet csak úgy fedezheti fel, ha életre kelti. Ha megteremti azzal, hogy benne él. Ha magára ölti, mint egy pókok szőtte selyemruhát, vagy egy pár, ezüstös szitakötőszárnyat.
Az eddigi visszhangos búgáshoz képest kristálytisztán zengett benne a Mesék Birodalmának hívása, mert végre levetkőzött mindent, ami a hang rezgését torzította. Habár még mindig kicsinek és törékenynek érezte magát ebben a hatalmas világban, ez a hívás most mindennél erősebben vonzotta, erősebben a félelmek gátjainál.
Az út, amin haladt, hol kibújt az erdőből, hol bebújt, hosszú mérföldeken át szaladt mezők szélén, fák között. Kis falvakon vitt keresztül, macskahátú dombokon, dús füvű völgyeken, nevetős patakok mentén.
Egy reggel, mikor egy magasabb domb tetejére ért, a távolban füstölgő kéményeket pillantott meg.
- Hm, ez egy olyan gyár lesz, amiről az emberek meséltek – gondolta magában, s elhatározta, hogy megnézi közelebbről.
Estére oda is ért a vakolatlan téglafallal körülvett hatalmas épülethez. Attól tartott, egy ilyen helyen nehezen kapna szállást, ezért az éjszakát két akácfa törzséhez kötözött függőágyában töltötte. Nem volt valami pihentető az álom, hiszen a gépek éjjel-nappal zakatoltak, és ki-be jártak a teherautók a nagykapun. De azért valamennyit így is aludt, és egy pár falat reggeli után felkerekedett, hogy megkeresse a gyárudvar bejáratát.
A vaskapu felett hatalmas tábla hirdette, hogy ez itt a birodalom egyetlen játékgyára. Ez különösen felkeltette a tündér érdeklődését. Azonban úgy vélte, hogy a hivatalos látogatóközpont aligha fogja kielégíteni a kíváncsiságát, ezért egy ritkán használt varázslattal láthatatlanná változott és úgy suhant át a kapun.
Az udvar nem volt különösebben érdekes. Nagy volt a forgalom, hatalmas dobozokat, raklapokat toltak be a teherautók csomagterébe, s üres járgányok tértek vissza az újabb szállítmányokért. A tündérlány beosont a gyár főbejáratán anélkül, hogy bárki is észrevette volna, hogy a fotocellás ajtók csak úgy, „maguktól” kinyíltak, s becsukódtak utána.
Ellibbent az információs pult mellett, végigsietett a látogatóközponton, ami valóban nem adott választ minden kérdésére. Egy „csak dolgozóknak” feliratú ajtón át beszökött a gyártósorra. Egy ideig megbűvölve figyelte a zakatoló gépeket, futószalagokat, rajtuk a sok színes játékkal. Mikor kigyönyörködte magát, tovább sétált egy „műhely” feliratú helység felé. Itt rengeteg asztal állt, s mindegyiknél tarka kötényes férfiak és nők ültek, aprólékos munkába merülve. Ki babák arcát festette, más ruhákat varrt nekik, megint más játékvonatok apró alkatrészeit szerelte össze. Szívet derítő zakatolás, zsongás töltötte meg a termet. Hajnaltündér végigsétált az asztalok között, s amerre járt, mosolygósabb arcúak lettek a babák, s kacagva zakatoltak el a műhelyasztalról a kész kisvonatok.
A műhelyből, az egyes asztalok mellől, színes bányász-csillékre hasonlító kocsik szállították el síneken a kész játékokat a raktárba. Hajnaltündér beleugrott egy kék színű csillébe néhány fodros szoknyás játékbaba mellé, s átkocsikázott a következő helyiségbe.
A raktár hatalmas csarnok volt, telis tele égig nyúló polcokkal, a polcokon átlátszó falú ládákkal, hogy a dolgozók lássák, miből mennyi van még. Innen vitték a csomagolóba a termékeket. De a tündér úgy döntött, hogy ez az hely, ahol végre nyugodtan megszemlélheti a játékokat.
