Vasárnapi románc

Hájolvasztó a nyár a nagy társasházban,
sört kortyol a délután, légkondis szobában.
Rántotthús áldott illata száll, s égett
olajszag állít szobrot a vasárnapi ebédnek.

Lombok árnyékában a lenti játszótéren
homokozó kölykök panírozódnak éppen.
Oly álmos az idő, fullasztó a hőség,
kismotor, hinta sem zavarja a békét.

Özvegy Keczloviczné, éltes korú dáma
a csendet áhítva ablakát kitárja.
Légkondira kevés az özvegyi nyugdíj,
forró délutánon megpihenni így bír. 

Lefőzi a kávét, két cukorral issza,
s a napi szudokuval ledől a pamlagra,
boldogan merül az új feladványba,
agg csipkefüggönyét szellő kéri táncra.

Bár a textil úgy fest, mint amit szél lenget,
a szemközti vérvörös firhangnak felelget,
kivirul, mint szikkadt vénlány a bálban,
ifjú lovagja karján a nyitótáncban.

A társasházi csendbe búgó kacaj simul,
a kis garzon fülledtsége az udvarra tolul,
mint mámoros borillat, árad szerteszéjjel,
vörös posztót lenget, csiklandozó kéjjel.

Felhorkan az özvegy a kéretlen zajra,
ablakához siet, hogy menten bezárja,
ám a poros csipke reszketeg-boldogan
a hölgy útját állja, s megáll a vad roham.

Özvegy Keczloviczné, élemedett dáma
áll az ablakában, vén szemét lehunyva,
habcsipke emléke ring keskeny derekán.
A társasházban ilyen egy vasárnap délután.

Népszerű bejegyzések