Hajnaltündér találkozik az Emberrel

Már napok óta járta Hajnaltündér az úttalan utakat, rég nem találkozott senkivel. Igazán nem is bánta. Jó volt egyedül lenni, figyelni a napsugár útját, a hulló levelek táncát, a bogarak nyüzsgését, megborzongni a sötét felhőket sodró szél érintésétől. Ha kint lehetett, lakott vidékektől távol, akkor érezte igazán, hogy a Mesék Birodalmához tartozik, annak egy kicsi, de fontos része ő, a tündér, akit most valami titokzatos hang hív, hogy bejárja ezt a végtelen világot. Szeretett kint lenni. A fák alatt, a vizek mellett egyszerűek lettek a gondolatai, tiszták az érzései, a csomók kioldódtak.

Egy erdő szélén ült le pihenni, valami nagyobb, lapos kőre. Ivott egy kortyot, felhúzott térdét átkarolta, úgy figyelte a virágok körül nyüzsgő méheket. Arra gondolt, hogy az élet milyen szép, és milyen egyszerű.

A távoli lépések hangját az erdő felől hallotta meg. Nyugodt, kényelmes, de határozott lépésekét. Fülelt. Mi lehet, ami így jár? Egy koboldnál vagy törpénél hosszabbak a lépései, egy másik tündér lépteit nem is hallhatná… Nem ló és nem is más állat… Ki közeledik? Hajnaltündér kíváncsian figyelt. Tetszett neki a lépés ritmusa.

Aztán az erdő szélén megjelent. Ember volt, akivel találkozott. Az Ember megállt, kedvesen köszönt neki.

-  Leülhetek melléd? Fáradt vagyok – kérdezte, s Hajnaltündér odébb húzódott a kövön, hogy elférjenek mind a ketten.

Sose beszélt még emberrel, de mindig is nagyon kíváncsi volt és ezért úgy képzelte, izgulni fog, ha végre megismer közülük valakit. Maga is meglepődött, hogy nem így történt. Itt ült mellette, még csak nem is szóltak, de nem félt. Könnyű volt ott lenni.

-  Merről jössz? – szólította meg végül.

-  A Kék Hegyek mögül indultam – felelte az Ember.

-  Valóban? Én is onnan származom…

-  De te tündér vagy, ugye?

-  Igen. Kék tündér vagyok.

-  És merre mész?

-  Be kell járnom a Mesék Birodalmát.

-  Miért?

-  Még nem tudom… - sóhajtotta a tündér.

Jó volt az Emberrel beszélni. Valahogy egészen máshogy kérdezett és másként figyelt a válaszokra. Hajnaltündért is különösen érdekelt minden, amiről az Ember beszélt. Szép hangja volt. Sokáig beszélgettek, ültek a kövön ketten, mintha ez lenne a világ rendje és meséltek egymásnak. De ezeket a történeteket Hajnaltündér nem a mesekönyvébe írta, valahol máshol jegyezte meg. Élvezte, hogy érti, amit hall, sőt, talán egy cseppet érzi is.

Eltelt a dél, a nap nem sütött már olyan erősen, hűvös lett ahhoz, hogy üldögéljenek.

-  Mennem kell – mondta az Ember.

Hajnaltündér is felállt. Kezet nyújtott. Az Ember megfogta és szelíden megszorította a finom tündérkezet. Tenyere forró volt, mint a nap, ujjai hűvösek, mint a hold, s szemében csillag fénye játszott.

Elindultak. Az Ember a sziklás úton, Hajnaltündér az erdő sűrűje felé. Nehezen vitte előre a lába, mintha egy eddig üres zsák hirtelen megtelt volna, és azt kellene magával cipelnie. Megállt, de nem akart visszanézni. Az ő útja előrefelé tart. Mélyet sóhajtott és tovább indult.

És akkor hirtelen rájött, hogy boldog. Boldog, mert megismert egy embert, és boldog, mert az emberek körül az Embert ismerte meg. Azt érezte, hogy a Kék Hegység közelebb van, mint valaha. Pedig hátuk mögött a távolság egyre növekedett.