A magok

Már napok óta rótta Hajnaltündér a Kőutat, s a zöld lombú fák, virágzó rétek kezdtek elmaradni mellőle, helyüket átvette az éles kavicsos sík vidék. Esténként jól jött a hímzett szegélyű szélköpeny a hideg ellen, ám napközben a tűző napsütésben, mikor a kövek milliószorosan visszatükrözték a fehéren vakító sugarak erejét, a tündérlány úgy érezte, mintha egy kemencében gyalogolna. Csupán kifogyhatatlan tündérkulacsának köszönhette, hogy még győzte erővel, de nagyon hiányzott már az oltalmazó árnyék a fák tövében.

Egyik reggel úgy érezte, hogy egy nappal sem bír ki többet ebben a forróságban. Ahogy tarisznyájába nyúlt a vízért, ujjai közé akadt a zörgős kis zacskó, a furcsa, vén piaci törpétől. Elővette és tenyerébe öntötte a tartalmát. Három, mandula alakú, sötétbarna, ráncos mag volt benne.

-  Ezek lennének a varázsmagok? – merengett. – Vajon milyen varázslatot tudnak? És mivel tudnám előhívni belőlük a csodát?

Hajnaltündér nem hiába tanult annyit, tudta jól, hogy a varázslatok titka a legegyszerűbb dolgokban rejtőzik. Kiválasztott egy magot, ujjával kis mélyedést kapart a kavicsos talajba, beletette, óvatosan betakarta, a kulacsából megöntözte és várni kezdett. Eltelt egy óra, s a mag felett a föld kissé domborodni kezdett, majd előbújt a zöld növény és lassan, nagyon lassan növekedni kezdett. Délben már térdig ért, és látszott rajta, hogy fa lesz belőle. Igen ám, de a gyötrő forróságot a gyenge kis növény nem bírta, és amilyen csodálatosan hamar kinőtt, olyan gyorsan kiszáradt és csak egy barna kóró maradt a helyén.

Hajnaltündér nagyon elszomorodott. Reménykedett, hogy az élő növény végre egy kis enyhülést hoz ezen a zord vidéken. Nagyon nagy akarat kellett hozzá, hogy a nap közepén összeszedje a holmiját, otthagyja a szerencsétlenül járt varázsfát és tovább induljon, de megtette.

Másnap reggel elültette a másik magot. Köpenyével óvta a túl erős fénytől, kulacsából pótolgatta a folyton elpárolgó nedvességet, de hiába. Talán egy-két órával később, mint az első, de ez a facsemete is elszáradt. A tündérlány fásultnak és keserűnek érezte magát, de már csak azért se akarta látni második kudarcának nyomát, és útnak eredt. Késő éjszakáig gyalogolt, ám a tájék egy cseppet se változott. Mintha egy helyben lépkedett volna.

Kimerült volt, ezért keresett egy nagyobb sziklát, a tövébe vackolta magát, evett egy kicsit, feje alá tette a tarisznyát és mélyen elaludt. Álmában eddigi útjának képei kavarogtak, a koboldok, a törpék, a szitakötők és az illatos mezei virágok… Reggel, amikor visszaemlékezett, hirtelen ráébredt, hogy az álomképek között egyáltalán nem találkozott az Emberrel. Ez meglepte, hiszen sokszor eszébe jutott az a találkozás, ha behunyta a szemét, most is fel tudta idézni a vándor arcvonásait, ha erősen fülelt, hallotta a hangját, és tenyerében érezte a kézfogását. De most, ahogyan eszébe jutott mindez, azt is észrevette, hogy az a nehéz, láthatatlan zsák, amit azóta cipel, valahogy könnyebb lett, szinte nem is érzi a súlyát.

-  Be kell járnom a Mesék Birodalmát. Hogy az ő útja merre vezet, azt nem tudom. Lehet, hogy még találkozunk, lehet, hogy már nem. De akkor is örülök, hogy megismertem. – Így elmélkedett magában, mialatt a szokásos hőség már az ő sziklája tövébe is elért.

-  Hogy a kénsárkány tüzébe is! – pattant fel indulatosan, ahogy megérezte szárnya végén a napsugár égető erejét – De ha nem jutok ki sürgősen ebből a kőpokolból, vagy nem lesz árnyék felettem, akkor eddig tartott az utam, és mit számít az, hogy kivel találkoznék még vagy kivel nem. Hol van az a varázsmag?

Sietett, de nem annyira, hogy kapkodott volna. Gondosan elültette az utolsó magot is, megöntözte, köpenyével oltalmazta, és különös módon most minden porcikájával hitt benne, hogy ez a fa ma megmarad. Ezért, vagy nem ezért? Ki tudja… A fa nőtt, növekedett, erősödött, s ugyan egy-két levele elszáradt, de a többi megmaradt és estére erős, magabiztos fa lett belőle. Hajnaltündér boldogan hajtotta álomra fejét a varázsfa tövében, pedig másnap tovább kellett menni.

Igen ám, de reggel, mikor kinyitotta a szemét, alig akarta elhinni, amit látott: az út mentén, mint valami sétányon, szép sorban apró varázsfacsemeték sarjadtak, mindkét irányban. Megkönnyebbülten és boldogan indult tovább. Még mindig forróak voltak a nappalok és hűvösek az éjszakák, de már tudta, hogy bírni fogja.

És nem is csalódott. A hőség napról napra enyhült, és egyik este egy kósza szellő nyirkos-nedves mocsárszagot hozott. Hajnaltündér tudta, hogy megérkezett a Kőút végéhez.