Villamos

Lena szinte mindennap villamosozott. Főként hazafelé, amikor már nem sietett. A metró is épp oda vitte, ráadásul jóval gyorsabban, és induláskor ez nem elhanyagolható előny, de a villamos mégiscsak hangulatosabb. Kezdve ott, hogy ezen a vonalon olyan kevesen használták (a metró miatt), hogy csak valami régi, zörgős szerelvényeket állítottak itt forgalomba. Nosztalgiajáratnak még újak, forgalmas helyekre már elavultak, Lenának azonban tökéletesek voltak a hazaútjaira.

Szinte mindig volt hely.  A magas, nagy ablakokból jól lehetett látni az utcán haladó autókat, a járdán egymást kerülgető gyalogosokat. Ha kicsit közelebb húzódott és felfelé sandított, akkor a többemeletes házak homlokzatát is láthatta. Ezt különösen szerette: úgy bámészkodni, mintha most járna itt először. Pedig már jól ismerte a városrészt, ahogy a villamoson utazó törzsközönséget is: az iskolából hazajáró kisfiút, aki úgy rugdosta a tornazsákját, mint valami hálóba kötött labdát; az ételhordó nénit (vajon kinek viszi?); a vézna, bubifrizurás lányt, hatalmas mappákkal; a sportos srácot, akinek mindig sikerült az aktuális trendhóbortok közül a legelőnytelenebbeket kiszemelnie magának… Néha elgondolkozott, hogy vajon őt hogyan jellemeznék ezek az emberek, ugyanígy, pár szóval? Már, ha egyáltalán eszükbe jut ilyesmi…

Lena észrevette, hogy ezen a járaton kicsit másképp viselkednek az emberek, mint máshol. Nem hallgatnak annyian zenét (biztosan azért, mert annyira zörög, hogy még egymás szavát se hallani), többen olvasnak könyvet vagy újságot, mint telefont (a rohanós emberek metróval utaznak), és úgy általában véve érdeklődőbbek, nézelődőbbek (mert nincs akkora zsúfoltság). Ez tetszett neki.

Egyszer olyat is látott, hogy valaki a villamosvezetőnél jegyet vett. Csakis turista, vagy valami hozzá hasonló, kisvárosi lehetett, mert az itteniek mind tudták, hogy itt nem jár ellenőr, akkor meg ugye minek a jegy… Lena ezt sohase értette a nagyvárosiakban. A vezető egy félretolós kisablakban adta ki a jegyet, és Lena egy pillanatra belátott a vezetőfülkébe. Az elsötétített ablakon át már sokszor kukucskált be a vezetők birodalmába. Mert ez az: egy külön kis birodalom. Mindegyiküknek megvannak a saját tárgyai, amelyekkel berendezik a szűk teret, hogy otthonosan érezzék magukat benne. Plüssök, egy verseskötet, személyes fotók, kávéstermosz… Kinek mire van szüksége. Ha elöl állt, akkor a sötétített ablakon keresztül is jól látta a műszerfalon világító jelzéseket. Gyakran felejtette fáradt szemét a hipnotikusan pergő sebességjelzőn egy-egy hosszú nap után.

Már csak ezért is járt haza inkább villamossal: a puhán sikló metróval ellentétben a makrancosan zakatoló szerelvényen még a legfáradtabb állapotában se tudott soha véletlenül elaludni…