Udvar

A jó idővel a szabadság érzete is megérkezett. Lena és Nilot alig várták az első üres délutánt, amikor végre elmehettek barangolni a városba. Sokat sétáltak, ha épp volt egy kis idejük, ezért már olyan jól ismerték a belváros utcáit, mintha itt nőttek volna fel. Ez alkalommal úgy döntöttek, hogy a szépen kiépített körúttal párhuzamos, külsőbb utcákon fognak sétálni.

-       Mi lenne, ha úgy mennénk, mintha egy idegen városban lennénk? - javasolta Lena.

-       Mire gondolsz?

-       Mintha nem tudnánk, hogy melyik utca hova vezet. Csak sétálnánk, és ha egy utca érdekesnek tűnik, arra kanyarodnánk.

Tetszett Nilotnak az ötlet, meg egyébként sem túl lényeges, éppen merre járkálnak. Vettek egy fagyit és nekiindultak a délutánnak. Azért nem volt egyszerű tudomást se venni arról, hogy éppen hol vannak, bár nem mindig jöttek rá. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy pompás színielőadás díszlete mögött, a takarásban botladoznának, ahol már egyáltalán nincs olyan pedáns rend, mint kint, a színpadon. A körúton sétálva sejtelme sincs az embernek, milyen omladozó, málló szürke házak állnak a patinás, jóképű épületek mögött.

Az egyik utca különösen elhanyagolt volt. A kopott, sokemeletes házakban úgy tűnt, hogy rengetegen laknak, annak ellenére, hogy jó néhány ablaktábla hiányzott, amelyik a helyén volt, azt is olyan vastag porréteg fedte, hogy háromdimenziós műalkotást lehetett volna kaparni belé. A nyitott ablakokon kiszűrődött a tévé hangja.

-       Nem szívesen laknék itt… - mondta halkan Lena.

-       Én sem. De nézd, az az ajtó nyitva van. Benézhetnénk.

-       Komolyan gondolod? – Lenának kissé ijesztőnek tűnt az ötlet.

-       Miért ne? – nézett rá Nilot.

-       Igazad van, miért ne mehetnénk…

Beléptek a hatalmas faajtón. Az első, amit észleltek, az elképesztő ammóniabűz volt. A koszos kuka mellett látszott is a falon, hogy honnan ered. Gyorsan felsiettek a három kopott lépcsőn, ami a belső udvarra vezetett. Balra egy keskeny lépcsőház kanyargott fel az emeletekre. Körfolyosós, szűk ház volt, egymás hasába könyökölő kis lakásokkal. A korlátra teregetett tiszta ruhák zajos kuszasággal lobogtak a gyenge szélben. Csend volt, a magas falak szinte teljesen elzárták a város zajától a kis, poros udvart. Omladozó, rendetlen jellege ellenére békés hangulatot árasztott.

-       Olyan, mint egy régi bérház a háború utáni fotókról – állapította meg Lena.

Nilot egyetértőn bólintott, aztán lassan elindult kifelé. A lépcsőház előtt nagy levegőt vettek, és csak az utcán mertek újra lélegezni.

-  Libertnek biztos tetszene… - merengett Lena, mert nem tudott a ház képétől szabadulni, holott semmi jellegzetest, vagy szépet nem látott benne.

-       Ugyan, ő nem olyan romantikus, mint te…

-       Nekem nem tetszik! De ő szerintem sokat tudna mesélni róla.

-       Az biztos – hagyta helyben Nilot.

Egy darabig csendben sétáltak.

-       Van kedved moziba menni? – kérdezte Lena.

-       Mit adnak?

-       Nem tudom, majd megnézzük, hogy van-e valami érdekes.