Szendvics

   Petya a búcsúzó sóhajával emelte szájához az utolsó falat sonkás szendvicset. Hosszasan rágta, hogy minél tovább tartson, a vaj, a fokhagymás füstölt sonka és a hersegőn édes kápia íze mélyen beleivódjanak ízlelőbimbói sejtjei közé, mosódjanak a véráramba, járják körbe egészen a testét; ez a kesernyésen csiklandozó ízélmény hajtsa a nap következő három órájában.
   Mikor a szendvicszsemle pépjéből már kezdtek kioldódni a cukrok és ez összezavarta az addigi fenséges ízharmóniát, Petya nyelvével a nyelőcsöve felé továbbította a falatot. Még egy utolsó, nagyobb morzsát felcsípett a csomagolásból, aztán gyakorlott mozdulattal gombóccá sodorta az alufóliát. A táplálékból frissen nyert erejét nem pazarolta a tömörítésre, sem nagy karlengetésre, egyszerű csuklómozdulattal indította a szemetes felé a golyót. A lendület nem volt elég, a gombóc vagy húsz centivel a kuka előtt landolt.
   Nem, mint ha számított volna.

Népszerű bejegyzések