Copfok

    A szorosan font két barna copf ostorként csapkodta az iskolatáska kemény fedelét, ahogy vágtatott hazafelé. A táska nagyobb volt nála, egy felnőtt három napi csomagja elfért volna benne. Talán még ő maga is, ha olyan kicsivé gubódzkodik, amilyennek érezte magát.    

    Pántos rózsaszín cipője dobbanásai minden lépéssel hangosabban harsogták, hogy "Miért késtél? Hol a tornazsákod? Mi az, hogy még van házid? Mit csinálsz te a napköziben? Na, ne nézz madárnak! Ezért etetlek téged? Meg ne lássalak többet a Zsuzskával! Ne merj négyesnél rosszabb jegyet hozni! Amíg én nevellek, azt teszed, amit én mondok. Ne feleselj, mert az utcán találod magad! Belőled se lesz semmi, mint az apádból."

    Zsuzskára gondolt és Zsuzska kedves, halk szavú anyukájára. Arra, amikor megsimogatta a fejét és azt kérdezte: "kapsz te enni rendesen?" Mamó büszke rá, hogy a kevés kis nyugdíjából milyen jól tartja, és sírva kiabál vele, amikor nem ízlik a főztje, olyankor meg kell enni, az utolsó falatig, mert Mamót nem szabad megbántani, a drága, jó Mamót, aki befogadta, aki neveli és szereti őt a részeges, léhűtő apja helyett. Mamó csak annyit kér, hogy tanuljon, tanuljon rendesen, nehogy ő is úgy végezze, nehogy szégyent hozzon szegény öregasszony fejére.

    Nem tudta, mi az a szégyen, és hogyan szállhat valaki fejére. Ő csak azt tudta, hogy a két copf nehéz és olyan szoros, hogy a nap végére minden hajhagymája sajog. Valami ilyesminek képzelte hát azt is, és semmiképpen sem akart Mamónak hasonló fájdalmat okozni.

    Megint későn engedték ki, mert a Misi és a Lackó összeverekedtek, és az egész osztály látta, csak ő nem, de senki sem választotta szét őket, bent kellett hát maradni, lehajtott fejjel hallgatni a szidást, aztán sietni haza, loholni lobogó copffal, kettesével szedni a lépcsőt, fel a negyedikre, minél kevesebbet késni, mert minden perc egy rántás a copfon, néhány újabb elhalt hajhagyma, szégyen Mamó öreg fejére.

    Agya sebesen járt, hogy fogja elmondani a Misit meg a Lackót, akik úgy összeverekedtek, hogy az egész osztály, és ő nem tehet, igazán semmiről, ott sem volt, de az ajtót eltorlaszoló Mamó láttán kereket oldottak az összegyűjtött szavak. Nem, mint ha számított volna.

kép: Sarah Mensinga