Ékszertolvaj

A komód a hálószoba sarkában áll.
Hajszálerezett dió, gőzölt, sötét felülettel, polírozva.
Nagyanyám még három havonta viaszolta,
én lustább vagyok. Csak a cizellált vereteket és
fogantyúkat dörgölöm át időnként puha pamutronggyal.
Az ékszereim lepik el a lapját.
Arab bazár – mondaná a férjem, ha itthon lenne –,
csodálkozol, hogy mindennek elveszted a párját?
Van egy tárolóm, külön a páratlan fülbevalóknak,
pácolt nyírfa dobozka, cseresznye intarziabetéttel.
A komód pókhálós hátlapja és a fal közötti
Mariana-árokban egy medúza él. Polipkarjaival,
rút fején leszakadt vezetékként kígyózó angolnák hordájával
éjjelente előmerészkedik, kincseskamrámban fosztogat.
Egy nap fejemre kendőt kötöttem, magamra vértként
napraforgós kötényt, seprűt ragadtam, s megrohantam
a haramia rejtekhelyét. Még arra sem méltatott, hogy
elém álljon: prüszkölő pormacska hadát küldte ellenem, de én,
kígyónyakú vákuumszivattyúmmal mind egy szőrig megsemmisítettem.
Hogy megvesztegessen, néhány rablott kincset vetett elém.
Nem hátráltam. Tengeralattjáróba szállva leereszkedtem,
s felkutattam titkos bázisát. Végső csapást mértem lakhelyére,
ám úgy tűnt, elkéstem. A medúza elmenekült.
Csak az összeharácsolt ékszereket hagyta hátra.

Majdnem mindennek a párját.