A két kicsi penész
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó. Ez a házikó egy erdőben állt, az erdő pedig egy hegy oldalában susogott, recsegett, huhogott, zizegett, attól függően, hogy észak-keleti vagy dél-nyugati széláramlatok fogócskáztak épp a lombkoronájában.
A szelek időnként bújócskáztak is. Ilyenkor a rafináltabbak közül akadt, aki a házikó padlásán rejtezett el, és amikor megtalálták, akkora hu-hú huhogást csapott, hogy ijedtükben polkázni kezdtek a tetőcserepek.
Máskülönben üres volt a ház, nem lakott benne senki. Hályogos szemmel hunyorogtak az ablaküvegek, a függönyök versenyt szürkültek a sarokban lógó pókhálókkal. A tisztaszobában a szú percegett a falióra helyett, már a magasra rakott ágy párna-halmai is egymásba olvadtak, mint a szottyadó barackok kint, a görcsös fa alatt.
Hanem a nyirkos pince falán egy szép napon két kis puha, párnás penészfolt született: egy szürke és egy fehér. Unalmas egyhangúságban teltek dohos napjaik, és az évek során potrohos nagy párnákká híztak. Már éppen kezdtek volna egymás oldalába terpeszkedni, amikor egy viharos éjszakán az ablak előtt álló barackfa legszebb ága letörött.
A két pohos penészt a szemükbe tűző napsugár verte fel hajnalok hajnalán. Ilyen fényár még soha sem melengette a vén pince nyirkos falait.
– Mi ez a meleg? Ki ez a fényes odakint? – nyújtogatta nyakát a fehér penész.
– Olyan kedves, olyan puha! Miért megy el már is? – siránkozott a szürke penész.
Attól fogva minden percben a hajnalt várták. Azt a boldogságos pár pillanatot, amikor az Arany Király beköszön a pince ablakán. A felhős reggelek gyásznappá váltak, és gyötrelmessé a hosszú, zord telek.
Egy borús nyári reggelen azonban arra járt az Erdők Tündére és megállt a pinceablak előtt barackot eszegetni. Bekukucskált az ablakon, és megpillantotta a két búslakodó penészfoltot.
– Titeket meg mi lelt? Úgy hervadtok, fonnyadtok itt a sötétben, mint két kókatag penészvirág.
– Ne is kérdezd – felelték. – Hogy, ne lennénk fonnyadtak, kókadtak, hervatagok, mikor minden áldott nap mindössze huszonhét másodpercig ér bennünket a Nap fénye, s ez a borús reggel még ezt is megtagadta tőlünk!
– Ó, hát mit tehetek értetek? Egy kívánságotokat teljesítem! – szánta meg őket a tündér.
– Arra kérünk, hogy adj nekünk fejet, orrot, szemet, szájat, éles fület, hogy mindig kiszimatolhassuk, merre jár a nap az égen. Adj lábakat, hogy utánamehessünk, és kunkori farkat, hogy elhessegessük a legyeket, ha napozás közben zavarnak bennünket.
– Ez nem nagy dolog! – felelte a tündér és egy elmormolt egy varázsigét.
A dohos pincéből abban a pillanatban egy fehér és egy szürke macska ugrott elő és puha tappancsaikon elindultak a napsütés nyomában.
Ha netán ott pihennek épp a te párkányodon, el ne zavard őket, mert tudd meg: ők az erdőmélyi házikó pincéjében született két kicsi penészfolt, akik a Napot keresték.
A szelek időnként bújócskáztak is. Ilyenkor a rafináltabbak közül akadt, aki a házikó padlásán rejtezett el, és amikor megtalálták, akkora hu-hú huhogást csapott, hogy ijedtükben polkázni kezdtek a tetőcserepek.
Máskülönben üres volt a ház, nem lakott benne senki. Hályogos szemmel hunyorogtak az ablaküvegek, a függönyök versenyt szürkültek a sarokban lógó pókhálókkal. A tisztaszobában a szú percegett a falióra helyett, már a magasra rakott ágy párna-halmai is egymásba olvadtak, mint a szottyadó barackok kint, a görcsös fa alatt.
Hanem a nyirkos pince falán egy szép napon két kis puha, párnás penészfolt született: egy szürke és egy fehér. Unalmas egyhangúságban teltek dohos napjaik, és az évek során potrohos nagy párnákká híztak. Már éppen kezdtek volna egymás oldalába terpeszkedni, amikor egy viharos éjszakán az ablak előtt álló barackfa legszebb ága letörött.
A két pohos penészt a szemükbe tűző napsugár verte fel hajnalok hajnalán. Ilyen fényár még soha sem melengette a vén pince nyirkos falait.
– Mi ez a meleg? Ki ez a fényes odakint? – nyújtogatta nyakát a fehér penész.
– Olyan kedves, olyan puha! Miért megy el már is? – siránkozott a szürke penész.
Attól fogva minden percben a hajnalt várták. Azt a boldogságos pár pillanatot, amikor az Arany Király beköszön a pince ablakán. A felhős reggelek gyásznappá váltak, és gyötrelmessé a hosszú, zord telek.
Egy borús nyári reggelen azonban arra járt az Erdők Tündére és megállt a pinceablak előtt barackot eszegetni. Bekukucskált az ablakon, és megpillantotta a két búslakodó penészfoltot.
– Titeket meg mi lelt? Úgy hervadtok, fonnyadtok itt a sötétben, mint két kókatag penészvirág.
– Ne is kérdezd – felelték. – Hogy, ne lennénk fonnyadtak, kókadtak, hervatagok, mikor minden áldott nap mindössze huszonhét másodpercig ér bennünket a Nap fénye, s ez a borús reggel még ezt is megtagadta tőlünk!
– Ó, hát mit tehetek értetek? Egy kívánságotokat teljesítem! – szánta meg őket a tündér.
– Arra kérünk, hogy adj nekünk fejet, orrot, szemet, szájat, éles fület, hogy mindig kiszimatolhassuk, merre jár a nap az égen. Adj lábakat, hogy utánamehessünk, és kunkori farkat, hogy elhessegessük a legyeket, ha napozás közben zavarnak bennünket.
– Ez nem nagy dolog! – felelte a tündér és egy elmormolt egy varázsigét.
A dohos pincéből abban a pillanatban egy fehér és egy szürke macska ugrott elő és puha tappancsaikon elindultak a napsütés nyomában.
Ha netán ott pihennek épp a te párkányodon, el ne zavard őket, mert tudd meg: ők az erdőmélyi házikó pincéjében született két kicsi penészfolt, akik a Napot keresték.
