Szobor
A parkon át sétáltak haza a partról. A szobor előtt Lena megállt.
- Ez is torzónak számít?
- Miért lenne torzó? Mindene megvan... - válaszolt Libert.
- Jó, a testrészei igen, de nézd a kezét!
- Az is a helyén van.
- Az ujjait!
- Öt... Nem tudom, mire gondolsz.
- Úgy tartja, mintha fogna valamit...
- Valóban.
- Szerinted mi lehetett a kezében?
- Hát, ahogy elnézem, lándzsa vagy ilyesmi... Mindenesetre azóta már elvesztette.
Továbbindultak. Libert hazakísérte Lenát. Lena otthon előkotort mindenféle régi könyvet a kisvárosról, hátha van egy kép, amiről kiderül, mit tartott a szobor eredetileg, de úgy tűnt, kő létére elég hanyag lehetett, mert a leleplezése után hat évvel készült ősrégi fényképen már csak az öt üres ujját szorította össze a levegő körül. Lena félretette hát a könyveket, megebédelt, és leheveredett pihenni. Azon járt az esze, hogy miért kellett volna hazafelé a piacra beugrania, mert hiába járták végig Liberttel a bódékat, sehogy nem jutott eszébe, mit írt fel reggel az itthon hagyott cetlire. A papírka azóta persze elveszett, így most álmosan, a plafont bámulva merengett.
Közben kint felhők gyülekeztek, lehűlt a levegő és eleredt az eső. A hűvös beömlött az ablakon a nyári-meleg szobába, maga előtt lökve a cserepes levendulák illatát. Lena hirtelen felült az ágyán, majd a szekrényéhez sietett. Magára kapott egy kardigánt, a fiókból egy levendulakék összecsukós esernyőt vett elő, kistáska, gumicsizma, és már repült is a piac felé. Elsietett a szobor előtt, az esernyő alól épp csak a talpazatot látta. Kicsivel arrébb megtorpant. Valami furcsát vett észre, de csak a szeme sarkából. Hátrafordult. Az öreg kőszobor öt elgémberedett ujja egy hatalmas, ódon férfiernyőt tartott, épp a saját feje fölé. Lena felkacagott, aztán sarkon fordult és vidáman ügetett tovább a piacra egy cserép árvácskáért.
