Cérna

   Kitartóan esett az eső egész nap. De nem volt hideg, az utcai lámpák sárgás fényei egészen barátságossá varázsolták a kora éjszakát. Lena gumicsizmában és vajsárga, vízálló pelerinben sétált, kapucnija folyton hátracsúszott, úgyhogy a haja elöl már csurom vizesen göndörödött. Mégsem fázott, ha nem lett volna már késő este, legszívesebben levette volna a pelerint, hogy bőrig ázhasson.

   A kezét zsebre tette, ujjai között morzsolgatva egy tekercs fekete cérnát. Az egyik sarkon aztán megállt, előhúzta a spulnit, és a lámpafénynél megkereste a szál végét. Letekert egy jó adagot. Leguggolt és a járdára fektette a szálat. Végül felállt, és a cérnát folyamatosan engedve elindult a fal mellett. A fekete szál úgy tapadt a vizes betonra, mintha mindig is az utca része lett volna, a sötétben szinte fel se tűnt. A házsor végén Lena átkelt az üres utcán, és jobbra folytatta az útját. Megállt egy pillanatra, de hátranézve alig találta meg a csillogó járdán a fekete cérnát. 

   Tíz percig kószált, míg végül csak a fehér spulni maradt. Zsebre dugta és sietősen szedte a lábát hazafelé.