Fal
Mandor a kapu előtt várta Lenát. Nem sokat kellett álldogálnia, Lena hamarosan megjelent könnyű, nyári szoknyában, sárga csíkos tornacipőben, lenge trikóban és egy piros vászontáskával. Elindultak, kényelmesen lépdelve felfelé a macskaköves utcán. Siston néni petúniás ablaka alatt is elsétáltak, és egy kis közöcskén balra fordulva kiosontak a házak közül. A kockakő elfogyott, keskeny földút váltotta fel, mély vájattal a közepén, a nagy nyári bringás hegymászások nyomával. Az útból hamarosan már csak egy kis ösvény maradt, éppen elfértek egymás mellett, a keréknyom két oldalán.
- A vár jó lesz? - kérdezte Mandor.
- Majd keresünk egy jó helyet...
Nem volt kedvük beszélgetni, de a hegyre fölfelé amúgy se lett volna szerencsés. Az erdő viszont gyönyörű volt, csíkosra szeletelte a nyári napsütést, hűvös árnyékot adott, az éjszakai esőtől párás illata volt az avarnak, egy szóval ragyogott a délután. Néhány kisebb emelkedő és egy nagy kaptató vitt fel a várhoz. Mandort nem viselte meg annyira a túra, de neki is jól esett lehuppanni a hűvös fal tövébe. Lena nem hagyta sokáig, egy pillanatra pihent csak meg, máris továbbröppent, körbeszaladt a romokon, felrántotta Mandort és húzta magával.
- Nézd, itt jó lesz! Innen a legszebb a kilátás...
- Rendben, felőlem itt is ülhetünk.
Lena ledobta válláról a táskáját, és lehuppant a magas faltöredék árnyékába. Hátát a hűvös, rücskös köveknek döntötte. Mandor is keresett egy kényelmes helyet és lehuppant a fűbe. Lena ámulva csodálta a szikrázó világot: a kisváros házait, a falak fakó tarkaságát, a libegő függönyöket, az ablakokon reflektorként megcsillanó napsugarakat, a piros tetőket... A főtér nyüzsgő sokaságát, a parton elsikló autókat, a piac színes ponyváit, a templomtornyot, a távolban robogó vonatot... És a végtelen tengert. A város mintha egyenesen szaladt volna egy hatalmas, kék selyemkendő alá, amit a szél táncoltatott kedvére. Szinte beleszédült a mérhetetlen kékségbe, de cseppet sem bánta. A kékből sosem lehet túl sok, különösen, ha az ég és a víz kékjéről van szó. Hát csak bámulta, itta a kéket, hagyta, hogy a nyár beszippantsa. Észre sem vette, mennyire elnézelődött, csak amikor meglátta az első halvány narancsos csíkot a víz és az ég határán. Ahogy felrázta magát, Mandor békés szuszogását is meghallotta. Magában mosolyogva oldalba bökte a fiút. Mandor nem szólt, csak pislogott kettőt és feltápászkodott.
- Jót aludtál? - mosolygott Lena.
- Ahaaa... Az ilyen dumálásokat szeretem - vigyorgott most már ő is.
- Szívesen máskor is! - Lena vállára kapta a táskát - de most már menjünk!
- Szerintem is... Baromi éhes vagyok!
A hazaút gyors és rövid volt. Az erdő közben a ragyogó templomból árnyas hellyé változott, Lena lépkedett elöl, a réten át aztán táskáját maga után lóbálva rohant, a végén elkapta a kerítést és a kockaköveken egyensúlyozva megvárta Mandort. Az utcára kiérve elbúcsúztak, és Lena ujjait az érdes házfalakon húzva hazaballagott.
