Momo

   Momo ijesztő volt. Nem mertem a kezembe venni. Mustársárga kis könyv, az elején-hátán rézkarcszerű nagy képpel, amin egy ijesztően lompos alak slattyog. Ráadásul ez az alak egy kislány, és ha hihetek az ajánlónak, furcsa, de szerethető kis lény, ő menti meg a várost a szürke időtolvajoktól. Ez még annál is borzalmasabban hangzik. Időtolvajok? Hamuszürke aktatáskás ügynökök? Ez már több annál, mint ami nem érdekel. Egyszerűen hozzá sem volt kedvem érni. Kb. felsős koromban kezdődött ez az ellenszenv, és azóta valahányszor a polcon mazsolázgatva átfut a tekintetem a mustársárga könyvgerincen, és egy pillanatra elgondolom, hogy talán egyszer el kellene olvasnom - hiszen mindenkitől azt hallottam, hogy milyen jó - valami nagyon határozottan tiltakozni kezd bennem ellene.

   Aztán, úgy egy hete, ki tudja mi ütött belém, minden ellenszenv és undor nélkül határozottam odaléptem a polchoz, mutatóujjamat beleakasztottam a könyvgerinc tetejébe és kihúztam a Momót. Olvastam este, a villamoson, a záróvizsga tájékoztatón, és kész, vége. Nem tudtam letenni. Nem varázsolt el úgy, mint néhány kedvencem, de pillanat alatt beszippantott kedves és természetes világa, egyszerűen el sem tudtam volna képzelni, hogy ne olvassam végig. Olyan dolgokról szól, amelyek teljesen nyilvánvalóak, semmi "homlokcsapkodós" nagy igazságot nem vágott hozzám, csak egyszerűen és valahol mélyen megerősített abban, amit eddig is hittem. Nem tudom megfogalmazni mi is ez valójában, de szinte tökéletesen tükrözi azt, ami nekem az IDŐ. Nem tudom megmagyarázni, hogy értem. Olvassátok el, és talán megértitek...

    Csak egy idézet, amin még gondolkozom, hogy egyetértek-e vele...

"...a legveszélyesebbek életünkben azok a vágyálmok, amik teljesülnek."