A lángok erdeje

    Hosszú vándorlás következett a hegylánc oldalában. Napokig, sőt, talán hetekig járta az utat Hajnalka, a kék tündér. Egyszer-egyszer betért kisebb falvakba és ott kért szállást, de legtöbbször a szabad ég alatt éjszakázott.

    A szedresben elrongyolódott selyemruháját megfoltoztatta egy ezüstpókkal, így újra védte őt az éjjeli hidegtől és a nap hevétől.

    Útközben gyakran merengett a célján: honnan is fogja tudni, ha már bejárta a Mesék Birodalmát? Van-e vége ennek az útnak, vagy soha nem tér már vissza a Kék Hegységbe? A tanult meséken túl néha már a saját történetét is elmesélte másoknak, már amennyit ezidáig megélt belőle. Nagy fába vágta ezzel a fejszéjét, hiszen nehéz úgy izgalmasan elmondani egy mesét, hogy még nincs vége. Mindenkinek kicsit máshogyan mesélte, így aztán egyre többet értett meg abból is, ami a múltban történt és egyre tisztult az is, ami még előtte lehet.

    – Úgy érzem, egészen belejöttem már a vándorlásba – lelkendezett Bulannak, az őznek, aki egy darabon elkísérte.

    – Csak most? – csodálkozott az őz. – Hiszen azt mondtad, már évek óta úton vagy.

    – Éppen hat esztendeje búcsúztam el a koboldoktól…

    – Soha nem akartál visszafordulni?

    – Vissza? A Kék Hegységbe? Nem, soha. Abban mindig biztos voltam, hogy előre megyek és nem vissza. Nem tudom igazán, mi változott, de valahogy megtanultam szeretni a vándorlást. Talán azért, mert már nem akarok gyorsan odaérni.

    – Hová?

    – Hát ez az! Nincs pontos célom, mégis mindig szaladni akartam, előre.

    – Talán épp maga, az út a cél – jegyezte meg Bulan.

    Ám az idő telt-múlt, az út nem fogyott és a magányos vándorlás is kezdett egyre nehezebbé válni. A zakatoló kérdések űzték-hajtották, de hiába volt egyedül a gondolataival, nem tudott válaszokat adni magának.

    – Ha valaki az otthonában él, és változásra van szüksége, útra kel. De én kiszállhatok-e a vándorlásból?

    Időközben átkelt a hegyen és ismét a sűrű erdőkkel borított északi oldalon haladt. Magas, karcsú derekú fák között járt éppen, mikor vörös fényt pillantott meg fellobbanni a fák között. Megállt. Először azt hitte, tűz gyulladt, vagy hasonló, de látta, hogy a pirosas láng folyton ég, pusztán azért tűnik pislákolónak, mert ide-oda lebeg a fák között. Nem akart eltévedni, ezért nem tért le az útról, de figyelte a láng mozgását.

    Hamarosan egy másikat is észrevett, majd még egyet és még egyet. Volt rózsaszín, lila és zöld láng is… S mikor egy kék színű bukkant fel, közvetlenül mellette, Hajnalka olyan nyomást érzett a mellkasában, mint még soha. Egyszerre volt otthonos és jó érzés, de kínzó és feszítő is és semmit nem tehetett ellene. A kék láng úgy tűnt, hogy szándékosan találta meg őt, mert ott szökdelt előtte, mintha vezetni akarná. A tündér ráhagyta magát, a furcsa szorítástól a mellkasában úgysem tudott figyelni.

    Ahogy haladtak beljebb az erdőben, úgy sokasodtak a fények mindenfelé. Mintha milliónyi, színes szentjánosbogár lepte volna el a fákat. Felemelő is volt és kissé félelmetes. Hajnalka már szédült, és alig várta, hogy odaérjenek, akárhová is viszi őt ez a láng.

    A szökdécselő fényecske letért az útról. Ha képes lett volna arra, hogy észrevegye, Hajnalka bizonyára csodálkozott volna a puha zöld pázsiton az égbe nyúló fák alatt, hiszen napfény nem sok érhette a talajt. A távolban, egy ritkás részen azonban úgy látszott, mégis átbújt a lombok között, mert puha fényesség áradt. Arrafelé tartottak.

    A tisztáson azonban nem a nap ragyogott. Egy hatalmas fehér lángnyelv táncolt egy kristály felett. Mindkettő tisztán fénylett, a kő hűvösen szikrázott, a láng barátságosan integetett. Hajnalka ekkor döbbent rá, hogy hol van. A láng mögött az erdőből egy, nála valamivel alacsonyabb nő bukkant elő. Tündér volt, ruhája hasonlított Hajnalka pókselyem ruhájára, de meghatározhatatlan színben ragyogott. Rózsaszín, arany és fehér felhők úsztak rajta, minden mozdulatára megkavarodtak. A haja talán ezüstös volt, de ezt sem lehetett eldönteni. Hajnalka köszönni akart neki, de ahogy a tündér ráemelte a tekintetét, egyből elnémult.

    Aurora volt, a Végtelen Idők Asszonya. Ő az Aranyszemű Tündér, aki a csend fehér lángját őrzi. A fehér láng mellett nem lehet megszólalni. Aurora fehér ágakat hozott. A kristályra tette őket, és a láng fehér parázslással kezdte elemészteni azokat. Ezután az Aranyszemű Tündér leült a láng mellé és tekintetével odahívta Hajnalkát is.

    Egy szót sem szóltak, a fiatal tündér mégis érezte, hogy az Aranyszemű pontosan érez és tud mindent, ami őbenne zajlik. Válaszokat egyelőre nem adott, de jelenléte, nyugalma, és a biztonságos csend, amit végtelen idők óta őrzött, mégis elcsendesítették aggodalmait.

    Két hét telt el így, a fehér láng tövében. Hajnal segített fehér fát és bogyókat gyűjteni, hogy legyen mit enniük, éjjel aludtak, nappal csendben ültek vagy sétáltak a láng körül.

    Egy nap Aurora messzebbre ment, a forráshoz vízért és homokért, hogy a kristályt megcsiszolja, s addig Hajnal egyedül őrizte a fehér lángot.

Attól, hogy magára maradt, vagy tán mostanra értek meg benne a csend gyümölcsei, de a tündér hirtelen üresnek érezte magát, mint egy üvegfalú váza. Aztán a váza elkezdett megtelni vízzel, de csak akkor ébredt rá, hogy sóssal, mikor az első csepp a szeme sarkába kéretőzött. Onnantól nem volt megállás. Patakzott a könnye, pókselyem ruhájáról gyöngyként gurult szerteszét a fűbe. Válla rázkódott, szívét, mintha boszorkányujjak markolászták, facsargatták volna.

Először még maga sem tudta, hogy miért sír. De a lángba tekintve kezdett ráeszmélni, hogy miféle űr tátong benne. Kilenc éve hagyta el az otthonát. Azóta szárnya már megerősödött úgy-ahogy, egy súlyos balesetből is felépült; rengeteget tapasztalt magáról, a világról és a Birodalom többi lakójáról, megismert sokféle népet, hagyományt. Megtanult, elmesélt ezer mesét, és rádöbbent arra is, hogy a saját történetéért indult útnak. Talált hűséges és igaz barátokat, felfedezte szívében a társ utáni vágyat. Elengedett már mindent, amihez ragaszkodott, amit a Kék Hegységből cipelt magával: a tarisznyáját, benne a kedvenc varázstárgyaival és a kék tündérlány-ruháját. Most már csak ő, maga maradt, nem cipel semmit, ami felesleges, de belül tele van olyan kincsekkel, amit útközben gyűjtött. És ennek ellenére, mégis sokkal gyötrőbb az út, mint remélte. Nem is a lassan haladás, mert abban is lehetne öröme, nem is a magány, mert a várakozás ideje is lehet építő. Valahogy mégis úgy érezte, rengeteg erőt és időt pazarol el valamire, ami felesleges. Ami erőt arra is szánhatna, hogy szeresse az utat, hogy még nagyobb figyelemmel fordulhasson az útját kísérőkhöz. Úgy érezte, ezzel a megnevezhetetlen fékkel nincs is értelme tovább haladni.

Mikor kisírta magát, Hajnal letérdelt az ég alá és a Nagy Gondviselőhöz imádkozott. Az imája a csend volt. Belesimult a csendbe, az ég ölébe és csak arra vágyott, hogy szabadon élhessen, meggyógyulva ettől a kezdetektől gátló erőtől. Most, először nem akart okos lenni. Nem akarta megmondani, hogyan kellene őt meggyógyítani. Most először minden sejtjével a gondviselésre bízta magát.

Ilyen tisztán, mint a fehér láng mellett, még soha nem hallotta a Nagy Gondviselő hangját. Éppen olyan volt, mint a Mesék Birodalmának hívó hangja. Talán éppen az a hang. Ez a hang érthető volt és tiszta, mégsem törte meg a fehér láng csendjét.

– Hajnal, olyan boldog vagyok, hogy végre ideértél hozzám, hogy végre tisztán hallod a hangom! – mondta a tündérnek. – Te olyan erős vagy, hogy még nélkülem is idáig jöttél és ennyi csodát tettél. Nem csoda, hogy ennyire kimerülsz az úton, hiszen olyan terhet cipelsz a válladon, amit nem neked kellene.

– És mi az? – kérdezte a tündér hangtalanul.

– Hajnal, te is tudod, hogy a célodat nem te döntötted el. A hívást tőlem kaptad, te arról döntöttél, hogy követed. Nem neked kell tudnod az utat, még csak azt sem, hogy mikor hol szállsz meg és mit fogsz enni. Te a túravezető szerepét viseled a válladon, pedig az én vagyok, én is voltam mindig. Neked mindössze arról kell döntést hoznod, nap, mint nap, hogy felkelsz-e és elindulsz-e velem. Mindössze arról kell gondoskodnod, hogy veled legyen a fehér fény, hogy meghalld a hangom, hogy a szíved lágy legyen és szelíd, hogy betölthesselek. Ha rám bízod magad teljesen, én elvezetlek a történetedhez és elvezetlek Őhozzá is.

Hajnal legszívesebben megölelte volt a Nagy Gondviselőt, de helyette a visszatérő Aurora vonta őt karjaiba. Az Aranyszemű Tündér tudta mi történt, vagy legalábbis érezte, hogy valami nagy és fontos változás ment végbe a fiatal tündér életében. A fehér lángból kezével lecsípett egy gyertyalángnyi darabot és a kék tündér mellkasához érintette. A láng eltűnt benne valahol. Hajnal csak annyit érzett, hogy tisztább és egyértelműbb lett minden.

Hangtalanul elbúcsúzott Aurorától és útra kelt a lángok erdejéből, most már a Nagy Gondviselőre bízva magát.