A békák tava

    Hosszan nyúlt előre a hegygerinc, amelyen a tündér ballagott. Jobbra meredekebben, balra lankásabban terült a hegyoldal. Lent, a hegy lábánál erdők, rétek, falvak váltották egymást. Szinte egy magasságban haladt az ösvény, csak a hegylánc utolsó csúcsa emelkedett magasan a többi fölé. De az még nagyon messze volt.

    Hajnalka új, pókselyem ruháját folyton igazgatta. Olyan könnyű volt, mintha nem is lenne rajta semmi. Mégis hűsítette a tűző napsütésben és megóvta a hidegtől az éjszakában.

    Egy helyen ösvény tért le a gerincről. A tábla, mely az irányt hivatott jelezni, nem állta ki a magaslati viharokat; összetörve, szálkásra szikkadva hevert a kövek között. Ám a tündérnek ennyi is elég volt: egy kéz-formálta útjelző csak vezet valahová, még ha a cél egyelőre titok is marad.

    A sziklák között ismeretlen, sárga virágok nőttek. A tündér leszakított egyet és hajába tűzte. Terméskőből épült, régi kisvárost képzelt maga elé, a szikláktól körbefogva. A kavicsos úton szamarak, vagy kecskék húzzák kordén a zöldséget, húst, vásznakat, bőrt a piacra.

    Ám az út már zöld legelők között kanyargott és zsindelyes házak tűntek fel a távolban. Meszelt faluk vakított, mint a hegyi hó.

    – Ez is jó lesz – gondolta Hajnalka, és felgyorsította lépteit.

    Keskeny utak, alacsony kerítések, virágos porták fogadták.

    – Szép napot! – szólított meg egy koboldnak látszó férfit. – Hogy hívják ezt a falut?

    – Honnan jött a kisasszony, hogy ezt sem tudja? – mérte végig a kobold a vándort.

    – Onnan – mutatott Hajnalka a hegytetőre. – De sajnos az útjelző tábla már olvashatatlan volt.

    – Békásfalva – felelte megenyhülten. – Van már szállása? Innen messze van a következő falu. Nálunk megalhat, ha gondolja.

    Hajnalka nem tiltakozott. A koboldok népét már legalább ismerte, és jó lesz végre vetett ágyban aludni. Az asszony is örömmel fogadta a vendéget. Egyből megismerte, hogy tündérrel van dolga, és három fogásos vacsorát készített neki.

    Egy pohár bor mellett megoldódott a nyelvük és a koboldok beavatták őt Békásfalva történelmébe. A legenda szerint, a nem messzi Folderad várában élt a királyfi, akit a boszorkány békává változtatott. A béka sokáig a falu melletti tóban élt, ám egy madár felkapta, hogy elvigye a fiókáinak. A béka azonban addig ficánkolt, míg a ragadozó elejtette, és éppen abba a bizonyos kútba zuhant, ahová a királylány aranylabdája is. A szóbeszéd szerint a gonosz boszorkány még mindig békákká változtatja az útjába kerülő legényeket, ezért azok a lányok, akik nem találnak férjet maguknak, végül mind elzarándokolnak ide, a Békák tavához, hátha szerencséjük lesz.

    – És szerencséjük lesz? – Hajnalka alig győzte magába fojtani a nevetést, ahogy maga elé képzelte a tóparton békák után kapkodó, kétségbeesett leányzókat.

    – Még senki sem tért csalódottan vissza – kacsintott rá a kobold asszony.

    Hajnaltündér ekkor döbbent rá, hogy a vendéglátói azt hiszik, ő is ezért van itt. De nem kezdett magyarázkodásba, inkább megköszönte a bőséges vacsorát és aludni tért.

    Másnap reggel fizetségül varázslattal megjavított ezt-azt a házban, s miután háziasszonyát sikerült meggyőznie, hogy nincs szüksége útravalóra, szétnézett a faluban.

    A legenda virágzott: több izgatott nővel is találkozott, akik utolsó reményként keresték fel a környéket. Némelyiken látszott, mi oka van a kétségbeesésre, másokon kevésbé. Akadt fiatal, öreg, szép és csúnya, de mind fanyar, mint a vadalma, még ha igyekeztek is derűsnek látszani.

    – Te is a Békák tavához jöttél, ugye? – szólította meg egy vékony, magas lány.

    – Igazából…

    – Ó, ne aggódj, ide mindenki azért jön! – súgta a lány bizalmasan. – Anekke vagyok különben.

    – Hajnalka – fogta meg a feléje nyújtott kezet a tündérlány.

    – De tudod, én nem merek egyedül menni – folytatta Anekke.

    – Miért, mi történhet?

    – Nem tudom… Ahol ilyen gonosz varázslatok történnek, ott bármi!

    Hajnalka sejtette, mire megy ki a dolog, és azon gondolkozott, hogyan térhetne ki a békapuszilgatás elől.

    – Mégis, mi a legrosszabb kimenetel? Békává változol? Elnyel a föld? Felrobban a falu? – faggatózott tovább.

    Anekke lehajtotta a fejét. Már nem tűnt annyira magasnak.

    – Nem… A legrosszabb az lenne… ha nem történne semmi – olyan halkan mondta ezt, hogy Hajnaltündér szinte csak a sóhajtásából értette meg.

    Gondban volt, mit feleljen. Ábrándítsa ki? Hiszen minden esély megvan rá, hogy ez csak egy aljas reklámfogás a falu turizmusáért. Hogy senki sem tért vissza csalódottan? Ugyan, hát ki az, aki szembe mer nézni másokkal, miután hiába csókolgatott egy békát? És, ha mégis igaz? Ebben az állapotban, amiben ezek a nők ide érkezznek, semmilyen csoda nem fogan meg, nem, hogy egy megváltó varázslat… Nyilván embernők, mind. Semmit sem tudnak a csodákról.

    – Nézd, én tényleg nem ezért jöttem ide – mondta végül Anekkének. – Átutazóban vagyok. De neked sok szerencsét!

    Eljátszott a gondolattal, hogy elrejtőzik a tó környékén és meglesi, mi történik valójában.

    – Ha netán meg is látom az igazságot, – gondolta végül – mit kezdhetnék vele? Mitől lennék több általa?

    Elhagyta hát a meszelt falú házakat, térdig érő kerítéseket, a hegyi turizmusból vígan élő Békásfalvát. Azon az úton indult, amely a következő faluhoz vezet, ám a harmadik elágazásnál gondolt egyet és jobbra letért, az egyre messzebbre kanyarodó hegy felé.

    Ekkor jutott eszébe, hogy mit kellett volna mondania Anekkének: mesetündérként elbeszélhette volna neki a békakirályfi meséjét úgy, ahogy a régiek mesélték. Hiszen a csóknak a fele sem igaz! Na, de most már mindegy. Ha másból nem, hát a semmiből, biztosan megérti majd, hogy a kétségbeesés nem jó tanácsadó.

    A hegy lábánál kusza szederbokrok szegélyezték a vándorutat. Hajnalka menet közben falatozott az édes, fekete gyümölcsből. Az indák néhol egészen benőtték az ösvényt, folyton a ruhájába, hajába akadtak. Egy ideig tűrte, türelmesen elhajtotta maga elől az ágakat, de mind jobban belegabalyodott a szedresbe. Mikor megelégelte, csettintett egyet és felreppent a magasba.

    – Furcsa! Milyen kicsi ez a szedres, amibe úgy belegabalyodtam! Lentről sokkal nagyobbnak tűnt…

    Leszállt a bokrokon túli kavicsos útszakaszra és megpróbálta helyrehozni elrongyolódott ezüstruháját. Nem volt olyan egyszerű, mint gondolta. Keresnem kell egy ezüstpókot… - sóhajtotta és tovább indult a hegy oldalában.