A forrás

A városon túl színes szántóföldek terültek a tündér lába elé. Sokat használt földút vezetett a dűnék között, ahonnan jól látta a földeken hajolgató, dolgozó embereket, döcögő traktorokat.

Hirtelen gondolt egyet, felreppent a magasba és onnan nézte a tájat. Mintha egy zöldes-sárga, foltvarrott pikniktakaró nyúlt volna el az erdő széléig, amin apró, fekete hangyák keresgélik az elhullajtott kenyérmorzsákat.

-  Emberek… Olyanok, mint a hangyák – gondolta. – Arról szól az életük, hogy dolgozzanak, fel-alá járkáljanak egy kockás terítőn, és erre készítik fel a gyerekeiket azokkal a tarka-barka izékkel. De nekik legalább vannak történetíróik, nem úgy, mint a koboldoknak. Talán nem olyan reménytelenek…

Ha már úgyis a levegőben volt, elreppent egészen az erdő széléig, ahol a kígyózó gyalogutat látta bebújni a fák alá. Az emberek erdeje csendes volt, és békés. A dús lombok szitáján átszűrt zölden derengő napfényben madarak daloltak, egy-egy nyúl vagy őz szaladt keresztül az úton. Nem tűnt olyan varázslatosnak, mint némely más erdő az eddigi útjáról, de meghitt nyugalom töltötte el a fák között járó vándort.

-   És miről szól az én életem? – merengett magában.

Enni, inni, öltözni valamibe és aludni valahol mindenkinek kell, és senki sem létezhet egyedül. De valahogy mégis mintha minden nép másképp tekintene a létezés lényegére. A koboldok mindene a bányászat és az építés, felfedezni a föld mélyét és rakni egymásra a köveket. A törpék legjobban együtt lenni szeretnek. Tanulni, dolgozni, enni, játszani, mindegy, csak együtt. A lidérceknek egyetlen céljuk van, hogy többé-kevésbé megértsék önmagukat. Épp elég feladat nekik. Az emberek pedig úgy látszik, a munkában látják az életük célját. „A munka nemesít” – mondják.

A cirkusz kissé elgondolkodtatta Hajnaltündért, hiszen ott éppen azok gyűlnek össze, akik nem a népük életcélját akarják élni, hanem saját utat keresnek vagy épp már azon is járnak.

A tündérek létezésének lényege a Fények őrzése. A Fényeké, amelyek ősidők óta világítanak, utat mutatnak, segítenek meglátni és megismerni a dolgok igaz valóját, bátorítanak, melegükkel életet lehelnek a fagyottságba. A történetek kék fénye, a tánc piros tüze, az álmok rózsaszín derengése, a varázs lila fénye, a teremtés zöld lángja – ezeket őrzik és adják tovább a tündérek. És egyes egymagában, az örök idők óta létező Végtelen Idő Asszonya, az Aranyszemű Tündér, Aurora őrzi a fehér fényt, a csend lángját.

Az úttól jobbra kis ösvény tért le, talán emberek, talán őzek taposták. Egy keskeny völgybe vezetett, ahonnan vízcsobogás hangja csiklandozta a tündérlány fülét. Épp elég ideje talpalt már az úton ahhoz, hogy kedve támadjon megpihenni kicsit. A csapás mentén lesétált a csermelyig, de látta, hogy az ösvény tovább kanyarog a víz mellett.

-  Talán a forráshoz vezet – gondolta, s elindult a patakocska mellett.

Nem tévedett, egy fél óra sétával megérkezett a csobogó forráshoz. Tiszta, hideg víz bugyogott elő a föld alól, a kőből szépen kiépített vájaton. Látszott, hogy emberek szoktak ide járni.

Megtöltötte kulacsát friss vízzel és letelepedett a forrással szemben, hogy egyen egy keveset. Ahogy a kövek között fröcskölő, bugyborékoló vízen pihentette a szemét, egyszer csak megakadt valamin a tekintete. Egy ponton zöldes fényt látott táncolni a vízen, pedig nem sütött oda a nap, hogy a fák lombjának tükröződését láthassa. Közelebb csúszott, hogy jobban szemügyre vegye a különleges tüneményt.

Ahogy a víz fölé hajolt, a csermely medrében heverő kövek között egy zöld kavicsot pillantott meg. Benyúlt érte a hideg vízbe, de amint kiemelte a levegőbe, éppen ugyanolyan unalmas szürkésfehér lett, mint a többi. Ám, ha visszadugta a víz alá, újra zöldes fénnyel világított.

-  Ez furcsa! – jegyezte meg hangosan.

-  Mi ebben a furcsa? – kérdezte valaki a háta mögött.

Hajnalka hátranézett. Egy fényes tekintetű, barna hajú zöldtündér-fiú állt a háta mögött. Jóval fiatalabb volt a tündérlánynál, emberi években talán 13-14 éves.

-  Nem láttál még okani-követ? – kérdezte a fiú csodálkozva. – Pedig tündérnek látszol.

-  Az is vagyok – nevetett Hajnalka. – De, ha jól sejtem, a kövek titkait ti, zöld tündérek ismeritek. Én pedig a Kék-Hegységből jöttem.

-  Valóban? Hát az jó messze van… - jegyezte meg elismerően a zöld tündér. – Egyébként Kőris a nevem.

-  Örülök, én Hajnaltündér vagyok.

-  És mi járatban vagy erre, a Zöld-Hegység lábánál?

-  Meg szeretném ismerni a Mesék Birodalmát. Már sokfelé jártam: a koboldoknál, törpéknél, lidérceknél… Most pedig itt vagyok.

-  Bátor lehetsz, ha ilyen hosszú útra merészkedtél egyedül!

-  Nem mondanám… Inkább kíváncsi vagyok – felelte a tündérlány.

Kőris vállat vont. Végül is mindegy, mi hajtja az embert, (vagy a tündért,) ha nagy fába vágja a fejszéjét. Csak legyen, ami viszi tovább.

-  Elmondanád nekem, hogy mi is az az okani? – kérdezte Hajnalka.

-  Persze, szívesen. Az okanik olyan varázstárgyak, amik segítenek megmutatni valaminek mindkét oldalát. Nagyon sokféle okani van, és különféle dolgokra lehet használni őket. Habár sajátos feltételek között működnek. Ez a kő például csak víz alatt, ha jól látom.

-  Ez érdekesen hangzik. Mit jelent, hogy segít mindkét oldalát megmutatni valaminek? Egyáltalán mihez lehet használni?

Kőris elgondolkodott, hogyan fogalmazza meg, hiszen az okanik a zöld tündérek legsokoldalúbb varázstárgyaihoz tartoznak.

-  Nő például fent a völgyben az alendula, ami egy okani-virág. Ha ketten összevitatkoznak valamin, akkor meg kell dörzsölniük a levelét, és beszippantani az illatát, esetleg meginni egy bögre alendula-teát, és úgy könnyebben megértik egymás nézőpontját. Vagy van olyan is, hogy okani-gyökér, azt meg lehet enni, és segít, ha két dolog közül kell választanod.

-  De egy követ nem tudok megenni, se teát főzni belőle… - értetlenkedett Hajnalka.

-  Nem is kell. Ezerféle nyitjuk van. Az okani-tükrökbe például bele kell nézni, hogy láss valamit. Ezt vedd csak a kezedbe a víz alatt, és majd meglátod, hogyan működik.

-  És mit fog nekem megmutatni? – riadt meg a tündérlány.

-  Jaj, ne félj tőle! – nevetett Kőris. – Ugyan nem tudom, mert sose használtam még, de nem fog nagyon rettenetes dolgokat mutatni, ebben biztos vagyok. Érzi, hogy ki használja.

Hajnalka a csermely mellé térdelt és a víz alatt két kezébe vette a kavicsot. Forgatta, nézegette, de nem látott rajta semmit. Kocogtatta az körmeivel, egy másik kaviccsal, az sem használt. Ekkor dörzsölgetni kezdte előbb az ujjaival, majd kagylóként zárt kézzel, mint egy szappant, és hamarosan forróság áradt szét a tenyerében. Szétnyitotta a kezeit és meglepetésére mindkét tenyerén egy-egy zöldes fénnyel tündöklő szót látott. Kikapta kezét a vízből, hogy közelebbről megnézhesse, de az okanihoz hasonlóan a felirat sem látszott a levegőben, csak a víz alatt.

Igyekezett hát a csermely által megtört fényben kiböngészni a szavakat. A bal tenyerében az állt: bizalom; a jobb tenyerében: vágyakozás.

-  Ez vajon mi lehet? Minek a két oldala? – merengett a tündérlány.

-  Add csak ide, megpróbálom én is! – vette át Kőris a kavicsot. – Nekem azt írja, hogy nyíltszívűség és engedékenység. Vajon rólunk szól? A jó és rossz tulajdonságunk?

-  De nekem nem tulajdonságot írt… - ellenkezett Hajnalka. – És feltétlen rossz az engedékenység?

-  Nem tudom… Nálunk mindenki simulékony, és olyan nehéz megtanulnom kiállni valamiért! – sóhajtotta Kőris.

-  Várj csak! – kiáltott fel a tündérlány. – A családodra gondolsz? A nyitottságodat is onnan hozod?

-  Igen, azt hiszem…

-  Én pedig a családomban megtanultam nagyon erősen bízni a Nagy Gondviselőben és a többi lényben, akivel találkozom. És mi valóban vágyakozók vagyunk… Örök vágyakozók. Mégsem merünk útra kelni a vágyainkért.

-  De te már útra keltél! – jegyezte meg Kőris.

-  Testben igen. De a lelkem még mindig visszahúz néha, a biztos kis keretek közé, és csak innen, bentről álmodozom.

-  És magadban bízol? Vagy csak másokban? – kérdezte összehúzott szemmel a tündérfiú.

Hajnalka nem felelt.

-  Vajon meddig marad a kezemen a felirat? – kérdezte.

-  Fogalmam sincs. Majd lekopik – vonta meg a vállát Kőris.

-  Jól van… Akkor lassan tovább is indulok. Örülök, hogy találkoztunk, Kőris, és megmutattad nekem az okani-követ.

-  Nincs mit, én is örülök, hogy megismertelek! El se fogják hinni nekem a többiek, hogy egy kék tündérrel találkoztam a forrásnál! – nevetett Kőris és megölelték egymást búcsúzóul.