Olívia

Reggel Hajnalka különös zajokra ébredt. A cirkusz dolgozói közül a legtöbben már talpon voltak. Néhányan a tegnap esti előadás után elöl maradt holmit rendezgették, mások főztek, mostak, volt, aki pedig már a következő műsorra gyakorolt.

Olívia is rég felkelt, már nem volt a kocsiban, ágya bevetve, az asztalon puha kenyér, szamócalekvár és gőzölgő, illatos tea várta a frissen ébredt tündért. Hajnal felkelt, megfésülködött, és megreggelizett.

-  El kell mennem az erdőbe gyógynövényeket keresni. Velem tartasz? – lépett be az ajtón jókedvűen a jósnő.

Hajnalka szívesen vele ment, úgyse ismerte még annyira a cirkusz lakóit, hogy egyedül itt maradjon. Olíviát mindenki kedvesen köszöntötte, úgy látszott, szerették és tisztelték a szép jövendőmondónőt, de senkit sem izgatott különösebben, hogy egy ismeretlen társaságában mutatkozik.

-  Oli, Olikám! – kiáltott utánuk messziről egy áradó, telt asszonyság. A tegnap esti festéket még nem sikerült maradéktalanul lemosni az arcáról, és Hajnal képtelen volt megállapítani, hogy milyen idős lehet.

Olívia megállt, és nyugodt, diszkrét mosollyal a szája szegletében megvárta, amíg a folyton beszélő nő odahömpölyög hozzájuk.

-  Oli, édesem, van még abból a csodálatos teádból? – a hölgy édelgő hangjától Hajnaltündért kirázta a hideg. – Pucika még mindig annyira köhög, az a múltkori eső, jaj, annyira elázott, szegénykém…

-  Este adok – felelte Olívia, és egy finom kézmozdulattal elhárította a hálálkodásokat.

-  Ki volt ez az asszony? – kérdezte halkan a tündér, amikor a nő eltűnt a saját kocsija mögött.

-  Ő Anella, műlovarnő – felelte. – Az a férje, Polak, ő edzi a lovakat – mutatott egy bajszos férfira a lovak mellett, akinek a dohánytól és rossz koszttól szikkadt, vékony testén lógott a szürke inge. Mellette játszott a porban egy kövér, fürtös szőke kisfiú, rózsaszín foltokkal az orcáján. Mezítelen volt, mint egy barokk puttó, csak éppen felhőpamacsok helyett sárfoltok borították.

-  Ő… Pucika?

Olívia felelet helyett csak finoman elmosolyodott és a tündérlányt karonfogva az erdő felé vezette. Elmondta, milyen gyógynövényeket keres, a tündér is ismerte egy részüket. A jósnő gyógyteái nyugalmat, gyógyulást hoztak a cirkuszlakók zaklatott életébe. Kinek álmatlanság, kinek kimerültség ellen kevert valamit, náthára, gyomorpanaszra, hajhullásra is voltak praktikái. Talán ezért is becsülték annyira a cirkuszlakók. A jósnő fiatal volt, és gyönyörű, mégsem mertek vele kikezdeni a férfiak, nyugodtan élhetett egyedül saját lakókocsijában. A cirkuszigazgató sohasem szólt bele, mikor ki a vendége, talán ezért nem törődött senki Hajnalkával sem, amikor reggel együtt sétáltak át a táboron.

-  Tudod, ők még mindig úgy tudják, hogy férjnél vagyok – mesélte cinkos mosollyal Hajnalkának. – Pedig már rég elváltunk.

-  Ki volt a férjed? – kérdezte a tündér.

-  Ember volt – sóhajtott Olívia. – De soha nem hitt bennem és a megérzéseimben.

-  Nem akarsz újra férjhez menni?

-  Dehogy! – nevetett a jósnő. – Persze, ha megismerek valakit, akivel tudok szépen együtt élni, az más. De férjhez menni? Nem tudom… Ha olyan feleségnek lenni, amilyen mellette volt, akkor az nem én vagyok.

Hajnal szívesen kérdezgetett volna még, de érezte, hogy most nem lehet. Olívia talán úgyis mesél még, ha lesz mondanivalója. Egy kosárnyi gyógynövénnyel megrakodva tértek haza. Otthon kis csokrokba kötve sorra felaggatták a kocsi napsütötte oldalára, megnyugtató illat áradt belőlük. A tündér most jött rá, hogy az ajtó mellett függő kalickában reggel óta nem látta a madarat.

-  Hol van Tengerkék? – kérdezte a jósnőt.

-  Nem tudom, talán az artistákkal csavarog – felelte Olívia és visszavonult a kocsiba.