A varázsló

Mint mindenhonnan, innen is el kellett egyszer indulni. Akármilyen színes és izgalmas, a cirkusz sem tud örökké újat mondani. Hajnaltündér már mindenkit ismert, minden előadást látott. Azaz, mégsem. A varázslóval még sohasem beszélt és valamiért a műsorát se sikerült még megnéznie. Pedig tündérként kíváncsi volt mások varázstudományaira. Éppen ezért el is határozta, hogy ez lesz az utolsó előadás, amire beül, mielőtt útra kel.

Aznap minden ellene dolgozott: Makonak kellett segítenie, Mimózát vigasztalgatni, néhány kapcsot felvarrni Trilli dresszére… Olívia szerencsére átvállalt ez-azt, hogy mindennel elkészüljön. Délutánra hideg, szeles lett az idő, és attól féltek, hogy ha vihar jön, el kell halasztani az előadást, mert a nézők otthon maradnak. A tündér ezt semmiképpen sem akarta, hiszen mindenképpen ott akart lenni este az előadáson. Ezért minden erejét összeszedte, hogy titkos varázslataival legalább késleltesse az égszakadást. A műsor előtt még össze is akart csomagolni másnapra.

Fáradtan, izgatottan és az utolsó utáni pillanatban érkezett meg a nagysátorba. Sokat hallott már a varázslóról, (hiszen a Mesék Birodalmában legendák keringtek hihetetlen trükkjeiről,) ezért különös kíváncsisággal figyelte a porondot. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Hajnaltündér egyébként nem tartotta sokra a trükkvarázslás művészetét. Sőt! Művészetnek sem tartotta. Valószínűleg azért, mert azok a trükkvarázslók, akikkel eleddig találkozott, inkább trükközni próbáltak, becsapni a nézőiket, nem pedig elvarázsolni őket.

Nem úgy az ifjú varázsló! Nem hiába volt messze földön híres. Kedves volt, vicces, egy percre se lehetett nem rá figyelni, bámulatosan a kezében tartotta az este hangulatát. Mindamellett olyan varázslatokat mutatott, hogy a nézőseregnek tátva maradt a szája.

Hajnaltündér csodálattal vegyes döbbenettel ült a helyén. Egészen új volt neki az, amit most látott, mégsem esett nehezére bevallania magának, hogy a trükkvarázslásnak ebben a formában igenis látja célját. Hiszen pontosan ugyanarról szól, mint történeteket mesélni: elvarázsolni a hallgatót, kicsit könnyíteni rajta és megmutatni neki, hogy hol kell keresnie a csodákat. Ez a gondolat egészen fellelkesítette.

A műsor végén sietve átfurakodott a rajongók nagy tömegén.

-  Köszönöm! Ez egy csoda volt! – mosolygott a varázslóra, és már rohant is haza Olíviához.

A fiú csodálkozva nézett utána. Talán eddig fel sem tűnt neki, hogy ez a tündér hónapok óta velük járja az utat.

Hajnaltündér másnap reggel elbúcsúzott a kedves ismerősöktől. Olíviával szorosan megölelték egymást.

-          Viszlát! Nem sokára… - mosolygott a jósnő.

Tőle nem kellett végleg elbúcsúznia, ugyanis megbeszélték, hogy a vizek segítségével tartják majd a kapcsolatot. A vizekkel üzenni tudnak egymással, és ha egyszerre lépnek egy folyó akármilyen távoli két pontján a vízbe, egy varázsige segítségével bármikor találkozhatnak. Milyen jó, hogy Hajnal nem fél már többé a víztől!

A tündérlány vállára vette álmokból és képtelen fényekből szőtt tarisznyáját és útnak eredt. A közeli kisvárosba tartott, hogy elemózsiát vegyen magának. Nagyrészt emberek laktak itt, iparosok, kézművesek, kereskedők. Rendezett, tiszta utcákon haladt a belváros felé. Egy narancs-fehér csíkos napernyőjű pékségben vett kenyeret, egy napraforgós kirakatú zöldségesnél pedig édes, zamatos gyümölcsöket, friss zöldségeket. A sétálóutcán izgalmas üzletek mellett ballagott el.

-  Hihetetlen, hogy az emberek mennyi mindent képesek megtervezni és megépíteni, ami nekem csak egy varázslatomba kerül – gondolkozott el a háztartási gépeket látván.

-  Képtelen lennék felfogni a működésüket… - sóhajtotta.

Egyszer csak megtorpant egy színes, csillogó-villogó kirakat előtt. „Játékvarázs – mesebirodalom”. Ez a felirat állt az ajtó felett.  

Belépett a boltba és kíváncsian sétálgatott a polcok között. Látott a szivárvány minden színében pompázó plüssöket, ezernyi cukorkaszínű lányos mütyürkét, aranyszőke hajú műanyagbabákat, vagányabbnál vagányabb járgányokat, robotokat, pörgő-forgó, zümmögő, repkedő babajátékokat. Csupa idegennek és műnek tetsző holmit, aminek már a nézésébe is beleszédült.

-  Ezek itt mind a gyerekeknek készülnek? – kérdezte gyanakodva a boltost.

-  Persze – csodálkozott a szemüveges férfi. – Minden játékunk minősített, maximálisan gyermekbarát fejlesztőjáték – tette hozzá gyorsan.

Hajnaltündért ez nem győzte meg. Leemelt a polcról egy dobozt, amelyből az átlátszó nejlonfólián át egy lila hajú, unott arcú baba bambult ki rá, kezében egy nevetséges kiskutya pórázával. Hosszasan szemlélte a termék leírását.

-  Tudja – jegyezte meg bizalmasan az eladó –, ilyen minőségi játékokat csak nálunk talál.

-  Csakugyan? – a tündér hangjában némi gúny csengett.

-  Elárulom, honnan exportáljuk… – súgta a férfi büszkén – … a valóságból!

A tündér szeme elkerekedett, alig jutott szóhoz a döbbenettől.

-  Ó, mennyire hálás vagyok, hogy én a képzeletben élek… - sóhajtott és gyorsan elköszönt.

Hamarosan azonban újabb üzletet talált, ami végre kicsit felvidította. Egy könyvesboltot. Mikor benyitott, az ajtó felett megcsendült egy csengő. Barátságos hangú férfi köszönt valahonnan a pult mögül.

-  Isten hozta!

Hajnaltündér elindult a sorok között. Nagyon kíváncsi volt, mit olvasnak az emberek. Látott olyat, ami őt is érdekelte, meg olyat is, ami kevésbé. Bele-bele olvasott a könyvekbe, történetekbe és igyekezett magába szívni az emberi képzelet világát.

Az egyik hátsó polcon néhány társasjátékot és kirakóst talált.

-   Na, ezek játékok – gondolta magában és nézegetni kezdte a kirakósok dobozain a képeket.

Volt váras, autós, mesefigurás, minden, amit el lehetett képzelni. Meglepetésére talált egyet, amin nem volt kép. Kíváncsian böngészte ki a leírást a doboz oldalán: „rajzolja meg saját kirakóját! Használhat ceruzát, filctollat…” Hajnaltündérnek különös ötlete támadt.

-   Ezt kérem – vitte oda a pénztárhoz a dobozt.

Kifizette és új kincsével a tarisznyájában elhagyta a várost.