Tündérlány Koboldföldén
Hajnal, amikor megérkezett Koboldfölde fővárosába, félénken
kopogott be a királyi palotába. Szerencséjére Kobalt már várta őt és
szeretettel fogadta.
- De jó, hogy eljöttél! Magnólia királynőtől sok jót
hallottam rólad. Tudod, a koboldok szorgalmas, jólelkű népség, de amikor száz
évvel ezelőtt újra kellett építeni az országot a varjútámadás után, azóta csak
dolgoznak, és nem mesélnek, nem énekelnek. Attól félek, mindent elfelejtettek
már…
- Nem is érdeklik őket a régi történetek? – csodálkozott a
tündér.
- Nincs idejük rá, azt mondják – sóhajtott a király. – Pedig
nagyon hiányzik. Régen úgy csillogott a koboldok szeme, mind a zöld zafír, amit
fényesre csiszoltak, és most… Nézz csak ki a térre!
Fáradt, szürke tömeg forgolódott kint, valami
megmagyarázhatatlan, de szép rendben, mindenki a dolga után. Hajnalt megérintette
ez a szomorú üresség.
- Szívesen segítek, de bevallom, nem tudom, hol kezdjek hozzá…
- Ha megfogadod a tanácsom, először barátkozz össze a kicsi
koboldokkal! – felelte a király, s szolgája elkísérte a tündérlányt az
egyszerű, fehér kis házhoz, amit neki rendeztek be a koboldok.
Hajnaltündér úgy tett, ahogy Kobalt király javasolta: egyik
reggel kiment a réten játszó koboldgyerkőcökhöz. Először dobogó szívvel állt be
közéjük fogócskázni, de mikor látta, hogy milyen kíváncsian és örömmel fogadják
őt, mindjárt bátrabb lett. Pont olyanok voltak, mint a tündérgyerekek, csak
zöld szemmel, pisze orral és pici, hegyes fülekkel. Miután megismerte őket, és
megállapította, hogy a koboldok csak felnőtt korukra lesznek unalmasak, már ő
is sokat énekelt nekik, táncokat tanított, s ha elfáradtak, mesélni kezdett. A
kis koboldok hamar megszerették őt és rajongva beszéltek róla a szüleiknek. A felnőttek
hálásak voltak, hogy amíg ők dolgoznak, addig a gyerekeik is jó helyen vannak,
ezért építettek egy óvodát, ahol rossz időben is összegyűlhettek játszani
Hajnaltündérrel a kicsik.
A tündérlánynak jó dolga volt Koboldvárosban, a koboldok
gondoskodtak mindenről, amire szüksége volt, de mégsem voltak könnyűek a
napjai. Esténként annyira fáradt volt, hogy nem maradt ereje olvasni,
álmodozni. Hiába szerette annyira a koboldkölyköket, sok mindenre meg kellett
tanítania őket, és ehhez neki is rengetet kellett tanulni a koboldokról.
Elolvasta Koboldfölde történetét, hogy tudjon mesélni a nagy és bátor
királyokról. Megkóstolt százféle furcsa ételt, amiket otthon, a Kék Tündérek
földjén nem ismert, hogy megszerettesse azokat a kis koboldokkal is. Megismerte
a koboldok állatait, növényeit, megtanulta az idősektől a régi kobold-énekeket
és meséket, hogy azokat adhassa tovább a kicsiknek. De nem csak ez volt nehéz: a
koboldgyerekek azt se mindig tudták, hogyan játsszanak együtt, hogyan szeressék
és segítsék egymást... Sokszor veszekedtek, irigykedtek, megsértődtek és Hajnaltündérnek
újabb, meg újabb meséket kellett kitalálnia, hogy megbékítse őket. Gyakran volt
kimerült, néha még a tündérnátha is kitört rajta, de úgy is elment a koboldóvodába,
mert számítottak rá.
Szerencsére azonban a tündérkirálynő jól tudta, hová kell
küldenie Hajnaltündért megerősödni. A koboldgyerekek között mindig akadt, aki
egy öleléssel, mókás fintorral vagy egy szép rajzzal jókedvre derítette. A
felnőttek hálás pillantásai is sokat segítettek neki. A legboldogabb akkor
volt, amikor a kis koboldokat látta önfeledten, vidáman együtt játszani, bolondozni.
Hát, még amikor este végigment az utcán, és a koboldgyerekszobák gyertyafényes
ablakaiból végre az esti mesék és altatódalok zümmögését hallotta... Olyankor
úgy érezte, hogy érdemes volt ide jönnie.
A három év úgy elreppent, hogy észre sem vette. Egyik este a
függőágyban üldögélt és tündérmeséket olvasott, amikor váratlanul megjelent
mellette Magnólia királynő.
- Látom, már olvasni is van időd – szólította meg mosolyogva
a tündérlányt.
- Ó, máris? – nézett fel csodálkozva Hajnal.
Összecsukta a könyvet és felült a függőágyban.
- Ma van három éve, hogy megérkeztél ide – tárta szét a
karját Magnólia. - Mit gondolsz, elég erős vagy már?
Hajnaltündér nem felelt. Azt érezte, hogy szárnya edzettebb lett
az évek alatt és talán egy tündérkönyvtárosi állást már elvállalhatna, de vajon
ahhoz elég erős-e…?
- Gyere velem, majd meglátjuk! – szólt a királynő és
fellibbent a fehér kis ház fölé.
Hajnaltündér meglebbentette szárnyát és utána repült. Magnólia
lassan szállva vezette a tündérlányt Koboldfölde felett. Tiszta, fehér házak,
színes virággal teli kertek úsztak el alattuk.
- Látod ezeket, Hajnaltündér? Érzed az illatukat?
- Érzem - szippantott a levegőbe a tündérlány.
- Amikor idejöttél, milyenek voltak a kertek?
- Kavicsos, szürke udvarok voltak mindenfelé.
Egy nagy játszótér felett suhantak el.
- Itt mi volt régen? - kérdezte Magnólia.
- Egy üres park, még pad sem volt benne.
Útjuk egy nagy tér felé vezetett, ahol színes lámpások
világítottak, és koboldok százai egy ősi koboldtáncot jártak ritmusos zenére.
- Mikori ez a tánc? - faggatta a királynő.
- Úgy 1300 éves - felelte Hajnaltündér.
- És ezek a
koboldok mióta ismerik? Amikor legutóbb itt jártam, még táncolni se tudtak...
Hajnaltündér nem felelt, mert kezdte érteni, mire céloznak a
királynő kérdései. Az éjszaka folyamán körberepülték az egész vidéket, és
látta, hogy Koboldfölde nagyon megváltozott, amióta idejött. Útjuk végén Kobalt
királyt látogatták meg. Magnólia őt is megkérdezte, hogy jó munkát végzett-e a
tündérlány.
- Mit is mondhatnék? 112 éve vagyok király, de soha ilyen
boldog nem volt még az országom! Nagyon köszönjük neked!
- Akkor tehát, Hajnaltündérem, itt az ideje, hogy búcsút
vegyél a kis koboldoktól... - szólt a tündérkirálynő - Megtanítottad őket mesélni,
énekelni, táncolni, és végigrepülted velem egész Koboldföldét egyetlen éjszaka
alatt. Most már nem féltelek téged.
A tündérlány elpirult a dicsérettől és attól a gondolattól,
hogy most már tovább léphet, de azért összeszorult a szíve, hogy itt kell
hagynia a koboldgyerekeket. Hiszen annyi szép és kedves emléke van róluk!
Nehezen búcsúzott el tőlük, de arra gondolt, hogy neki itt ennyi volt a
feladata, és a koboldok most már megőrzik a meséiket. Utoljára Kobalt királytól
köszönt el.
- Hiányozni fogsz nekünk – sóhajtotta az öreg koboldkirály. –
Fogadd el tőlem ezt a könyvet, amibe leírhatod a meséket, amiket megismersz.
Titkos koboldvarázslat őrzi, sosem fogy el belőle a lap, és amit beleírsz, nem fogod
elfelejteni. Kísérjen szerencse, amerre jársz!
Hajnaltündér
meghatottan fogadta el az ajándékot, és Magnólia királynővel együtt
visszatértek a fehér kis házba, hogy összecsomagolja a holmiját. A tündérlány
némán szedte össze a ruháit, fogkeféjét, miközben egyre jobban szorította a
torkát valami, amit ki kellett mondania.
-
Királynőm…
- kezdett bele, de elcsuklott a hangja.
-
Igen?
– nézett rá Magnólia, szeme melegen fénylett.
- Én nem akarok… nem tudok… - Hajnal
hirtelen nagy levegőt vett, keményen úrnője szemébe nézett. – Királynőm, én nem
szeretnék visszamenni a Kék Hegyekbe. Be akarom járni a Mesék Birodalmát!
A királynő először nem felelt, de ajka körül halvány mosoly
bujkált.
- Végre! – szólalt meg halkan hosszú
hallgatás után. – Tudod, mindig is
nagyon becsültelek, hogy ilyen vágyat mersz hordozni a szívedben, de addig nem
akartalak utadra engedni, amíg nem mered ezt magad előtt is így kimondani.
Hajnaltündér csodálkozva és hatalmas
megkönnyebbüléssel nézett Magnóliára.
- Akkor… mehetek?
- Persze! Oda mész, ahova akarsz. Ez a
te döntésed. Attól még, hogy más tündéreknek nincsenek világjáró álmaik, te
lehetsz az a tündér, aki útra kel.
A
királynő lassan felállt, megölelte a kalandvágyó Hajnaltündért, aztán
elköszönt, hogy az északkeleti széllel visszatérjen a Kék Hegyek közé.
