A varjak

Hajnaltündér útnak eredt a koboldok városából. Vállára vetett, álmokból és képtelen fényekből szőtt táskájában vitte magával a mesekönyvet. Ha elfáradt az úton, leült és sorra leírta a koboldoktól hallott történeteket. Az első napokban gyakran merengett az eltelt három éven.

Illatos, bogaraktól zümmögő mezőkön haladt. Térkép nélkül. Egy tündérnek nincs szüksége térképre. Nem mintha a fejében ott lennének mind az utak meg a városok, esetleg, mert olyan jól megjegyezné, merre hagyta lába nyomát... Sőt, néha könnyebben elfelejti, mint mondjuk az emberek. Egy tündér nem tudja mindig, merre jár, és azt se, hogy merre kell mennie. De tudja a célt, ahová tart, és érzi, mikor merre kanyarodjon. A Mesék Birodalmának bejárása különben sem olyan dolog, amihez pontos tervek kellenek. Ahhoz figyelmes szem, nyitott szív és sok idő kell. Hajnaltündérnek volt ideje bőven. Nem sietett. Ha tetszett, megállt hallgatni a madarak énekét, ha fázott, gyorsabban szedte a lábát.

Már három napja gyalogolt, egyre magasabbra ért a hegyi utakon. Az út végén, a távolban sűrű erdő zöldellt. A fák felől madarak hangját hallotta, de nem valami trillázó csicsergést, hanem vad rikácsolást. Ijesztően hatott ebben a békés bandukolásban.

- Milyen madár lehet ez? - kérdezte magától félhangosan.

Amint ezt kimondta, egy csapat fekete varjú csapott fel a levegőbe. Most már tisztán hallotta a károgásukat. A varjak egyenesen arra repültek, ahonnét Hajnaltündér jött.

- Mit akarnak ezek Koboldföldén? – riadt meg a madarak után nézve.

Emlékezett rá a történetekből, hogy a koboldok nincsenek jó barátságban a varjú nemzetséggel. A dolmányosok kegyetlen rablóbanda hírében álltak, korábban rendszeresen fosztogattak Koboldföldén és a koboldoknak sok küzdelem árán sikerült csak elűzni őket a város környékéről. A tündérlány ijedten gondolt a koboldgyerekekre, hiszen ha megijednek, elfelejtenek mindent, amit együtt tanultak. De hosszú út volt már a háta mögött és nem akart visszafordulni. Igen ám, de amint tovább indult, csilingelni kezdtek az út menti harangvirágok:

- Tündérlány! Tündérlány! Koboldföldére veszély leselkedik! Siess vissza, segíts rajtuk!

Hajnaltündér nem kérette magát többet, bár visszafordulni mindig nehéz. A táskájából kis tégelyt vett elő, hogy varázsporral hamarabb odaérjen. Koboldváros határába érkezett meg, a kertek végébe. A házak hátát nézve arra gondolt, hogy mennyire idegenül áll most ezen a földön. Amíg itt élt, elvágyódott, de most már tudta, hogy három évig mégiscsak Koboldváros volt az otthona. Nem merengett sokáig, hanem szárnyra kapott és elrepült az óvodához. A koboldgyerekek kint zsivajogtak, szaladgáltak a kertben, mint minden délelőtt. Boldog volt, hogy látja őket, de nem ment be, mert nem ezért jött. Sietve tovább repült a koboldkirályhoz. Kobalt király aggódó arccal, de örömmel fogadta:

-  De jó, hogy itt vagy! Éppen azon gondolkoztam, hogy üzenhetnék neked. A szüntelen varjúkárogás megijeszti a koboldokat, nem mernek énekelni, táncolni… Félek, hogy megint elvesztik a jókedvüket, reményüket. Hogyan védenénk meg magunk újra, félelemtől remegő szívvel? Tudsz nekünk segíteni?

A tündérlány elgondolkozott. Érezte, hogy nem tudna újabb három évig itt maradni, tulajdonképpen visszatérni se esett jól. Nem lehet ő Koboldváros bátorítója, ahányszor csak elsötétül az ég. Támadt egy ötlete.

-  Kobalt király, engedd meg, hogy szervezzünk három estet a főtéren, amikor mesélhetek a népednek!

Az uralkodó örömmel beleegyezett. Kihirdették az országban, hogy Hajnaltündér mesélni fog a koboldoknak. A főtér már első este tele lett, a tündérlány pedig belekezdett a koboldok réges-régi meséibe. Így volt ez második este is. A harmadik napon azonban így szólt a hozzájuk:

-  Ma este már nem én fogok mesélni. Biztosan vannak köztetek, akik tudnak még olyan történeteket, amelyeket én nem mondtam el. Gyertek elő bátran, hadd hallgassunk meg titeket!

Először még félszegen, aztán egyre bátrabban jöttek elő a koboldok, akik ismertek még valaha mesélt történeteket. Sok öreg koboldanyó és koboldapó ült ki a többiek elé, de akadtak fiatalabb mesélők is. Volt, aki a saját, kitalált történetét adta elő. A jól sikerült este után Hajnaltündér azt javasolta Kobalt királynak:

-  Láttad, hányan őrzik még a meséket? A dalokat és táncokat is biztos van, aki tovább tudná adni. Keresd meg őket, és városonként nevezz ki koboldokat, akinek a feladata lesz akkor is énekre, táncra, mesére hívni a népet, amikor a varjúkárogás megijeszti őket. Így mindig tudják majd bátorítani egymást, ha elsötétül az ég.

Kobalt király megköszönte Hajnaltündérnek a jó tanácsot, a tündérlány pedig másodszorra is nekivágott a hosszú útnak, s megfogadta, hogy többé nem fordul vissza.