A rozzant ház
Lena, ha tehette, és nem volt túl fáradt hozzá, gyalog járt a városban, lehetőleg mindig újabb utakon. Így talált rá meglepő helyeken ragyogó villákra, elvarázsolt kertekre, izgalmas játszóterekre vagy különleges butikokra. Ifjú hölgyként nem meglepő, hogy inkább a szép és titokzatos épületeket, tereket fedezte fel első sorban, a lepusztult utcákban nem szívesen járkált egyedül és nem is érdekelték igazán.
Ezt a házat mégis éppen azért szemelte ki, mert különös volt a kontraszt, ahogy kopott fakapujával, szinte teljesen lemállott vakolatával, poros, repedt ablakaival meghúzta magát a tiszta, rendes épületek között. Teljesen valószínűtlennek tűnt a jelenléte, valami olyasmi érzés kerítette hatalmába Lenát, amikor meglátta, mint amikor egy városrész mai és százéves fotójából készült montázs felett mereng az ember. Valóság ez, vagy a képzelet játéka?
Nem sokáig álldogált előtte, de megjegyezte az utcát, mert úgy érezte, még dolga van ezzel a rozzant, öreg házzal. Napokig gondolkodott, mit is kezdjen vele, amikor visszatér hozzá? Végül arra jutott, hogy legjobb lesz, ha lerajzolja. Összecsomagolta az akvarellceruzáit, egy vékony és egy vastag ecsetet, palack vizet, rajzlapot, táblát, egy párnát, amire leülhet az aszfalton, meg valami uzsonnára valót és elindult, hogy felkeresse az öreg házat.
Amikor helyet akart keresni magának, megdöbbenve vette észre, hogy a házzal szemközti járda szélén, de az utca felé, egy régi pad áll. Pedig keskeny volt a járda. Miért van ez itt? A legutóbb is itt volt? Nem töprengett sokáig, hanem letelepedett rá, ölébe vette a rajztáblát és hozzálátott a vázlatkészítéshez. Iskolai rajztanulmányai alapján megpróbálta szépen megszerkeszteni, amit látott, de valahogy nem akartak eszébe jutni az arányok, úgyhogy végül a szemére hagyatkozott. Szerencsére így se lettek vészesek a vonalak.
Elmélyülten dolgozott. Közben azon járt az esze, hogy vajon mikor épült a ház, ki lakhatott benne, most van-e egyáltalán lakója. Nem sokan jártak az utcában, aki véletlen arra tévedt, az is diszkréten elsietett mellette. Annyira megszokta ezt a mozdulatlan némaságot, hogy először azt hitte, képzelődik, amikor lassú nyikordulással kinyílt az öreg ház kapuja. Egy barátságtalan arcú, piszkos ruhájú vénember lépett ki rajta. Behúzta maga mögött a kaput, odaintett Lenának és elcsoszogott. A lány nem törődött vele különösebben, bár megjegyezte magának, és tovább folytatta a rajzolást.
Úgy fél óra múlva újra meghallotta a csoszogó lépteket, ezúttal a háta mögötti járdán. Az öreg lassan közeledett, és amikor odaért, szó nélkül leült Lena mellé a padra. Percekig némán gubbasztottak egymás mellett. Lena rajzolni próbált, de rémesen zavarban volt, és egy kicsit tartott is az erősen mosdatlan szagú embertől.
- Szép - bökte ki egyszer csak a férfi a rajzot méregetve. - Jó lesz.
- Köszönöm - felelte halkan Lena.
Megint hallgattak egy ideig.
- Látta volna régen! - folytatta az öreg. - Nagyon szép ház volt. Most le akarják bontatni - sóhajtotta. Ebben a sóhajban sok fájdalom és lemondás volt, de panasz egy csepp sem.
- No, nem is zavarom.
A férfi nehézkesen feltápászkodott a padról és elcsoszogott. Vissza se nézett. A kapu hangtalanul, szelíden csukódott be mögötte. Mintha soha nem jött volna ki rajta senki.
Az utca már teljesen árnyéba borult, mire Lena befejezte a rajzot és végre öszemoshatta a pigmenteket a puha ecsettel. Egész jó lett, de sajnos nem sok jött át rajta abból a különös hangulatból, ami a rendezett épületek között álló romos, egyszintes házat lengte körül. Ahhoz talán kicsit jobban kellene érteni a rajzoláshoz. Lena egyébként nem bánta. A ház emlékét ő már elrakta, a kép csak az emlék őrzőjéül kellett neki.
Amíg a rajzlap a padon száradt, a táskájába tette a többi holmit. Ahogy csörgött-zörgött a ceruzákkal, meg se hallotta a csoszogó lépteket. Az öreg váratlanul megint ott állt mellette.
- Fogja! Lássa, ilyen szép volt régen - s egy réges-régi, megsárgult fotográfiát nyomott a meglepett Lena kezébe. - De a magáé is csinos. No, jó éjszakát!
Az öreg meg se várta, hogy megköszönje a képet, mint egy látomás, máris eltűnt a barna kapu mögött. Lena csodálkozva meredt a képre. A rendezett (bár már akkor se új) ház előtt egy egyszerű, de elbűvölően kedves fiatal pár áll, előttük öt kicsi, kerek fejű, ijedt szemű gyermekkel, kopott ünneplő ruhában. A fotó hátán fakó tintával ez állt: Lintreuser utcza, 1908. Édesanyánk, Édesapánk. Pierre, Denis, Marguerite, Louise, Frank. Denis mogorva tekintete nagyon hasonlított a különös vénemberére. Talán az apja? Ki tudja...
Kigyulladt az utcalámpák fénye, s Lena hazaballagott vacsorázni. Pár hónap múlva járt legközelebb az egykori Lintreuser utcában. Az öreg ház helyén már épült az új, ami szépen, láthatatlanul belesimul majd az utca képébe.
