Világháború
Lena már délután is történelmet magolt a kertben, a cseresznyefa alatt, de hiába bámulta a színes képeket a könyvben, valahogy csak nem akarta az agya beengedni az anyagot. Pedig másnap témazárót írnak. A rajzok eredetileg fekete-fehérek, de Lena minden anyag megtanulását azzal kezdte, hogy aprólékosan kiszínezett minden hozzá tartozó ábrát. Hogy valamivel több kedve legyen hozzá... Mitsgaud tanár úr minden évben kiutalt egy plusz ötöst Lenának a valóban csodás képekért, tavaly is "a tárgy iránt tanúsított szorgalma és lelkesedése" mentette meg a hármastól. Nilot hívta, hogy menjenek, nézzék meg a hétvégi vásárt, de neki könnyű. Nilot mindenből kitűnő, úgy szívja magába a tudást, hogy alig kell tanulnia. Lena szomorú sóhajjal mondott nemet. Most, a finisben már igazán igyekezett összekapni magát, már ami a tanulást illeti.
Nem csoda hát, hogy késő éjjel, 11-12 tájban még mindig halvány fény szűrődött ki az emeleti szobából. Az ablak nyitva volt. Kissé tavaszias volt az idő ahhoz, hogy szellőztessen, de most úgy gondolta, hogy az éjjeli hűvös levegő talán felélénkíti egy kissé, ha már az a pár csésze kávé nem segített...
Ki tudja már, mennyi ideje ült ugyanazon az egy oldal felett, talán párszor el is bóbiskolt közben, amikor éles füttyszót hallott az utcáról. Először azt hitte, valamit álmodik, de hamar rájött, hogy ez tényleg kintről szólt, az ablaka alól. Ismeretlen fütty volt, vagy csak rég hallotta... Felpattant és kilesett az utcára.
- Szevasz, Lena!
- Libert! - Lena hangjában az öröm és a meglepetés versengett egymással: ezer éve nem látta a fiút.
- Nincs kedved sétálni egyet?
- Tanulnom kell... Holnap témazáró... - nagyon szívesen ment volna, Libertet, amióta egyetemre jár, alig látta, talán még nem is beszéltek azóta.
- Ugyan, most már úgysem jegyzed meg... Mit tanulsz?
- Második világháborút. Utálom!
Libert elnevette magát. Történelem szakra járt, és a XX. század volt a kedvenc korszaka, de Lena őszinte, gyermeki reakcióján muszáj volt nevetnie.
- Gyere már, majd elmesélem...
Lena megkönnyebbülten csukta be az ablakot. Jól tudta, hogy semmi nem ragad már rá, úgyis mindegy. Akkor inkább meghallgatja Libert előadásában a második világháborút, séta közben csak nem alszik el. Felkapta a kardigánját, cipőbe bújt, és leszaladt az utcára.
A kikötő felé indultak. Libert nem felejtette el az ígéretét, egészen a főtérig mesélt, magyarázott, Lena pedig hősiesen hallgatta, és igyekezett legalább néhány fontosnak tűnő adatot elraktározni. A parton aztán témát váltottak. Felváltva mesélték, mi minden történt velük, mióta nem látták egymást. A hosszú mólón sétáltak befelé. Lena ment elöl, könnyedén lépdelt a keskeny deszkákon. Két oldalt evezős csónakok, motorosok ringatóztak az selymes-sejtelmes vízen. Libert csodálattal nézte a lány táncoló alakját, hallgatta susogó, csilingelő hangját.
A móló végére elfogyott a mondanivalójuk. Lábukat a víz fölé lógatva, arccal a végtelen tengernek ültek, hallgatták egymás csendjét. Az éjszaka egyre hűvösebb lett, Libert átkarolta, Lena odabújt hozzá.
A főtérről mélyen zengve megszólalt a templom harangja. Elkongatta a tizenkettőt és újra elcsendesült. Lassan elindultak hazafelé.
