Maszat

   Egy ilyen rohangálós napon Lena nem vette olyan szigorúan az étkezést. Pedig általában odafigyelt rá, hogy színes legyen a tányérja, és mellőzze azokat az ételeket, amelyek feleslegesek a testének.
   Munka után a könyvtárban várták, hogy megtartson egy előadást, ezt követően pedig Yzával találkozott. A kettő között ugrott be a pékségbe, hogy vacsora gyanánt egy csokis-gesztenyés pain suisse-t vásároljon magának. Az üzlettől a buszmegállóig ráérősen elmajszolta a finomságot, és igyekezett elkapni a minden harapásnál lehulló morzsákat, elvégre az a legjobb része a sütinek. A papírtasakot gombóccá gyűrte és betömködte egy majdnem teli kukába. Éppen jött a busz. Lena talált egy helyet az ablaknál. Volt nála könyv, de inkább suhanó házakat bámulta. Így is majdnem elfelejtett leszállni.
   Yza a megállóban várta. Egy teázóba mentek, ahol Lena számára ismeretlen japán zöld teát kóstolt meg. Nem tudta eldönteni, hogy az enyhén gesztenyés ízvilág az idefele elfogyasztott péksütinek, vagy a tea jellegzetes pörkölésének köszönhető-e.
   A hosszú nap végén jól esett ráérősen beszélgetni. Már sötétedett, mire elfogyott az utolsó korty is a kannából. Lena fáradtan, de feltöltődve ért haza.
   Az előszobai tükörbe pillantva azonban észrevett valamit az arcán. Egy seb? Csak feltűnt volna, ha megüti magát. Felkapcsolta a villanyt, és így már semmi kétsége nem volt afelől, hogy az estét egy csokifolttal az képén töltötte.
   – És Yza nem szólt? – döbbent meg.
   Lerúgta a cipőjét, aztán megmosta a kezét és az arcát.
   – Tulajdonképpen rendes tőle – mosolyodott el. – Főleg, ha ő is sebnek hitte, mint én…
   Éjjel még egy ideig ébren szemlélte a nyitott ablak előtt táncoló függönyt. Talán az élménydús nap vagy a zöld tea miatt, de az is lehet, hogy azon gondolkozott, ő vajon szólt-e volna?