Skarabeusz

    A hangyák hallgattak rá. Azonnal letértek a világ kezdete óta kijelölt ösvényeikről és irányt váltottak, ha azon a gurgulázó nyelven beszélni kezdett hozzájuk. Homokszín nadrágja oldalzsebei kidagadtak a túléléshez nélkülözhetetlen holmiktól: a bicskától, ami állítólag a nagyapjáé volt a háborúban, a reggeliről csent párizsis kenyértől, egy bazári türkinit-skarabeusztól, két csigaháztól, egy mécses üres alutálkájától, egy nyerőkódos csokipapírtól, az apja búcsúlevelétől és a paprikaspraytől, amit az anyja dugott induláskor a hátizsákja oldalsó zsebébe. Legtöbbször a sátor mögötti cserjésben bóklászott, időnként megállt, a lehajló faágakra tette a kezét, úgy nézett rájuk, mintha mélyen átérezné minden csalódásukat. Néha beszélt is hozzájuk, vagy csak gyengéden megsimogatta őket. A körjátékoknál nem lehetett megfogni a kezét.

    A tábortűznél soha nem ült mellénk, hanem a lángok táplálására összegyűjtött farakás tövébe kucorodott és egész este a füstöt bámulta, a cikázó tűzbogarakat. A zászlólevonásnál megsúgta nekem a másnapi számháború eredményét. Igaza lett.

    Akkor egyeztem bele, hogy cserélek Mártival és én alszom Lúcia mellett, amikor rájöttem, hogy a pókok és szúnyogok is hallgatnak rá, nem csak a hangyák. A mi sarkunk volt az egyetlen bogármentes övezet a sátorban. A portyán is lemaradtam vele, hiába néztek rám furcsán a többiek. Rémesen bosszantottak az izzadó homlokom körül okvetlenkedő legyek és muslicák. Jobban, mint Lúcia esőfelhő-tekintete és a történetei a szellemekről, akik a ruhásszekrényében laktak. Egyet állítólag a hátizsákjában is magával hozott.

    Egyszer Nagyinál megettem egy tál lisztbogaras pogácsát. Azt hittem, lenmag. Azóta irtózom minden ízelt lábú szörnyetegtől, és az összes olyan helytől, ahol megjelenhetnek. Nem is emlékszem, hogyan vettek rá, hogy elmenjek egy sátortáborba. Ha Lúcia nincs ott, az én drága, furcsa, kormorán-szárnyú őrangyalom, biztosan meghaltam volna. Lúcia azt mesélte, hogy a kertjükben néha megkóstolja a hangyákat. Onnan tudja, melyik fáról jöttek, hogy az ízük épp olyan, mint a fa gyümölcse.

    Úgy tizenöt évvel később akadtam rá a youtube-csatornájára. Hatalmas követőtábora volt, rendszeresen járt előadni spirituális eseményekre, akkortájt adták ki az első könyvét. Egykor zsíros, vékony haja most ragyogó, göndör fürtökben omlott a vállára, szeméről eltűntek a felhők a csillogó kék smink alatt. Egy videójában az anyja öngyilkosságáról és a saját, közeli haláláról mesélt elragadtatott arccal. A karom olyan lett, mintha ezer vöröshangya csipkedte volna libabőrösre. Letiltottam a csatornáját.

    Egy nyolc év körüli kislány érkezik a rendelőmbe. Az apja aggódik érte, mert beszélget a macskájukkal. Macskául. Nem, az anyja már nem él. Velük. Nem él velük, krákog zavartan, a kislány csak néz maga elé. Egy pillanatra les csak fel rám, tekintetén esőfelhők ülnek. Nadrágja zsebében egy türkinit skarabeuszt morzsolgat.