A mennyország kis, kék kapuja

Fotó: Dani Viki

               A fodrok lüktetése felkavarta a gyomrát. Talán nem volt összhangban a lélegzetével. Mégsem tudott máshová nézni. A tekintete megakadt egy-egy hullám gerincén és a partig kísérte, mindig talált egy újabbat, újabbat. Sehogy sem akartak elfogyni. A rakpart lépcsője még meleg volt, pedig már jó félórája árnyék borította. Az kulcs tétován hintázott a zsinóron.

              Nagyapa hozta először ide. Nyolc éves lehetett, és elnyúlt képpel bámulta a papírhajót, ami éppen az ellenkező irányba indult, mint várta.

– Miről beszélsz? – Nagyapa fehér bajsza viccesen billegett, amikor nevetett. – Már miért folyna arra, Marcikám? Merre van észak?

Később megtanulta, hogy a folyók fentről lefelé folynak, a domborzat lejtése szerint. Nagyapától azt tanulta meg, hogy egy igazi férfi kézfogása kemény, de soha nem olyan erős, hogy szétroppantsa a másik ujjait. Nagyapa keze valóban kemény volt. Különösen az ujj alatti párnák. Marci néha azt hitte, hogy az öreg a tenyerében felejtett valamit, kulcsot, vagy követ, amikor a járdaszegélyen állva belecsimpaszkodott.

Nagyapának volt egy fa ládája, abban tartotta a kulcsait. Marci úgy sejtette, hogy mindenhez van kulcsa. Valahogy aként képzelte el Szent Pétert is, mint Nagyapát: kócos ősz hajjal, kackiás bajusszal és egy doboznyi kulccsal.

– Ha egyszer meghalok, – mondta Nagyapa – én nem a nagykapun fogok bemenni, de nem ám! Látod ezt a kicsi kulcsot? Ott feküdt a havon, mint ami az égből hullott alá. Sosem álmodtam, de aznap éjjel ezzel a kulccsal egy magas, fehér fal előtt álltam, egy kékre festett deszkaajtó mellett. Lakat csüngött rajta. A távolból üvöltést hallottam, lábdobogást, lyukas talpú cipők koppanását a fagyott tarlón. Hátra néztem, de nem volt ott semmi, csak fehérség. Hó? Köd? Fogtam a kulcsot, kinyitottam a lakatot és kitártam a kék kaput. A falon belül fény volt, és olyan illat, mint amikor nagyanyád lepedőit a nap és a szél vasalja. Reggel azt hittem, ez a vége, fel sem akartam kelni. De két hét múlva itthon voltam, és apád csak nézett rám a nagy bogárszemével. Nem ismert meg.

Nagyapát senki sem ismerte igazán. (Talán Nagymama, de ő régen elment és vitte magával a szederillatú kert nyugalmát.) Egyszer azt mondta, elmegy sétálni – egy hét múlva jött csak haza, mert az lába a szülőfalujáig vitte. Máskor hazaállított a társasházba két tyúkkal, mert vészesen emelkedni látszott a tojás ára. Néha kiabált álmában, és egyszer, egyetlen egyszer ébren is, amikor Anya nem azt a kolbászt főzte a paprikáskrumpliba, amelyiket szerette. Különben megbízható volt, nyugdíjazása után hordta Marcit az iskolába, karate edzésre, játszótérre. Ha meleg volt, vett neki fagyit, és leültek a rakpart alsó lépcsőjére. Csak olyankor mesélt. Ha épp nem beszélt, a vizet nézte, a közeledő fodrokat és hallgatta a gyerek locsogását.

Ahogy kinyitotta a szemét, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a hullámok most távolodnának. Lentről felfele folyt a Duna. Lassan állt fel, hogy meg ne szédüljön. Nem mert a vízfodrokra nézni.

– Ezt itt hagytad – suttogta, karja lendült, aztán megfordult és elindult a lépcsőn.

A csobbanás hangját már nem várta meg.