Milán nagycsoportos és pókemberes tornazsákja van. És összefirkálta a tündéres rajzomat. Eldugta a kinti cipőm. A hajamba kente a fogkrémet. Lelökött a hálós mászókáról. Az alvós babám szempilláit szálanként kitépte. Azt mondta, hogy csipa vagyok. Ez biztos elég csúnya, mert az óvó néni szemöldöke a hajáig felugrott tőle. Egyszer erősen megfogta a nyakamat, de nem pusztított meg. Az azért elég rossz lenne, ha meghalnék. Milán viszont igazán eltűnhetne valahogy.
Reggel a leggyorsabb cipőmet vettem fel, hogy majd elfuthassak, ha baj van. Útközben vettem észre, kétféle vonal van. A vékonyakra rá szabad lépni, egyensúlyozni rajta, mint a pókháló mászóka kötelein vagy táncolni, mint a cirkuszban. A vastagok széle azonban omladozik, ha oda lépsz, nincs menekvés, egyszerűen kicsúszik a lábad alól a talaj, és zuhansz le a szakadékba, a két aszfaltdarab között, olyan mélyre, hogy nem hallatszik fel a placcsanás. Folyó van az alján, krokodilokkal, meg cápákkal. Nagyon vigyázok, hogy a vastag vonalakat mindig átugorjam.
Az ovi udvarán sok a fű, de ott, ahol a fiúk focizni szoktak, az beton. Vonalas. Az egyetlen baj, hogy Milán utálja a focit. Vagy a fiúkat, akikkel focizni lehetne. Valószínű, hogy ők visszaütnek.
Amikor kimegyünk, a leggyorsabb cipőmben futok néhány bemelegítő kört. A legonindzsa a zsebemben lapul. Akkor vettem ki, amikor visszaszaladtam zsebkendőért. Hamarabb nem lehetett, mert öltözéskor mindig megnézi a tornazsákját, amiben tartja. Futás után a mászóvár alá lopakodok. Figyelem az arcát. Látni lehet, mikor válik Pókemberré, olyankor a szeme kicsit kidülled, jobban látszanak az erek, behálózzák a szemgolyóját. Ő fent van a várban, én lent. Ekkor előveszem a nindzsát, odaugrok és rákiáltok. „Hádzsime!” Nincs idő várni, rohanni kell, mert Pókember baromi gyors, a mászóvár oldalán kúszik, aztán leugrik és trappol utánam üvöltve, hogy adjam vissza, az az övé. A focipálya felé futok, kikerülöm az elém gurult labdát, ha szerencsém van, ő pont elesik benne. A vékony vonalakon indulok el, az háló, megtart, egyensúlyozok, Pókember a pálya szélére ér, folyton elé vágnak a focisok, csak a vonalakon tud utánam jönni. Megállok a kapu közelében, ahol a vastag és a vékony vonalak keresztezik egymást. Berogyasztok, a beton fölött lóbálom kezemben a nindzsát, mint egy kacsakövet. Nagyon pontosnak kell lennem. Már majdnem utolér, mikor eldobom a legot. Épp a vastag vonal szélére esik. Rohanni kezdek a hálón, érzem, ahogy rángatózik alattam. Milán megtorpan, nem tudja, hogy utánam, vagy a lego után jöjjön, de én már nagyon messze vagyok. Ugrik, vetődik, én csendben elbujkálok a bokrok mögött, hogy ne halljam a mélyből az egyre halkuló visítását.
