A Tótágasfa
Reggel madárdalra ébredt. Nyújtózott egyet és mélyet szippantott az erdő illatától nehéz levegőből. Kiment a ház elé, reggelire való gyümölcsöt keresni magának. Becsukta maga után a deszkaajtót és kisétált az útra.
– Na, most merre? – kérdezte magától, de a lába vitte kérdés nélkül.
Csendesen járt az úton, nem énekelt, nem mesélt magának, még a gondolatai se kergették egymást szüntelenül a fejében. Az út, amit lába választott, enyhén emelkedett. A lombos fák között előbb-utóbb megjelentek az örökzöldek is, aztán szívós cserjék váltották fel az erdőt.
– Hű, mennyi áfonya! – hajolt le a bokrok közé.
Mézédesek voltak.
Sokáig bandukolt a hegy oldalában. Az egyik lejtőn pásztorok tanyáztak. Már messziről érződött a tábortűz gyantás füstje. Hajnaltündér letért az útról és egyenesen hozzájuk sétált. A legelésző kecskék épp csak a fülük legyintésével jelezték, hogy észrevették az idegent.
A pásztorok leültették maguk közé a tündért, kimértek neki is egy fatálba a jó, gazdag levesből, amit a hegyi növényekből és kecskehúsból főztek. Nem firtatták, ki ő, honnan jött és merre tart. Elénekelték a nótáikat, elszívták a pipájukat, s mire az égre feljöttek szikrázni a csillagok, subáikon elhevertek a tűz körül.
Hajnaltündér elrendezte a kecskebőrt maga alatt, és a pislákoló parazsat bámulta.
– Hova vezet az az út? – súgta az őrködő legénynek.
– A tótágasfához – felelte a fiú.
A tündér felült a tábori nyoszolyán.
– Semmi különös, csak egy kiszáradt fa – nevetett halkan a pásztor. – Persze, regélnek mindenfélét, szellemekről meg tündérekről… Százszor jártam már arra. Dajkamese.
– Nem hiszel a tündérekben? – kérdezte Hajnalka kajánul.
– Nem én!
– Hát akkor… Jó éjszakát!
Olyan mosollyal aludt el, mint tündércsemete korában, a nagymamája meséi után.
A früstök után elköszönt a kecskepásztoroktól és nekivágott a kiszáradt fa felé vezető útnak. Mi lehet annyira különleges egy kiszáradt fában, hogy ilyen legendákat kelt életre? Kora délutánig baktatott az egyre kövesebb úton. Már a háta mögül sütött a nap, mikor megpillantotta.
A fa egy sziklaszirten állt. Mögötte a mélykék ég. Az ágai úgy nyújtóztak, bogaztak szerte, mintha nem is ágak, hanem gyökerek volnának. Hajnaltündér sarkon perdült és lehajolva a két lába között nézett fel a fára. Úgy festett, mintha öreg, fáradt lábát áztatná a felhőkben. Hogy növeszt a köves földbe leveleket? Sietősre vette a lépteit.
A tündér kézzel-lábbal-szárnnyal felkapaszkodott a sziklára. Ott állt a fa alatt. Közelebbről nagyobbnak tűnt. Körülötte a kevés füvet, ami kinőtt, letaposták. Talán a mendemondák miatt jártak erre emberek? Úgy érezte, itt meg kell pihennie egy kicsit.
A nap a hegyek mögé bukott. Hajnaltündér haját hűvös szellő libbentette meg. Körülnézett, de semmi különöset nem látott. Hanem furcsa mélységből tompa hangok ütötték meg a fülét. Leginkább fuvolaszóra hasonlított. A zeneszó egyre erősödött, a föld alól a háta mögötti sziklába költözött. Aztán egy reccsenés – és a sziklarésen táncoló tündérek özönlöttek ki. Ilyen tündéreket még soha nem látott, a könyveiben sem. Szürkék voltak, mint az alkonyi árnyak, pókháló finomságú selyembe öltöztek.
Egyikük megfogta Hajnalka karját és bevonta a körtáncba. Könnyedén megtanulta a lépéseket és sokáig forgott velük a Tótágasfa körül. Később vette csak észre a sziklák árnyékában álló asszonyt, aki meghatottan figyelte őt.
– Nagyanyó! – kiáltott fel döbbenten Hajnalka.
Kiszakította magát a körből és odafutott. Szorosan megölelték egymást.
– Tudtam, hogy eljössz egyszer – szipogta Nagyanyó. – Látom, nem hiába meséltem neked annyit…
– Azt hittem, haragudnál, hogy otthagyom a Kék Hegyet.
Nagyanyó a fejét rázta.
– Nem, kincsem… Ha veletek lennék még, talán szomorkodtam volna. Biztosan kisírtam volna a szemem, hogy esetleg nem látlak, míg visszatérsz. De innen más… Innen egészen más minden, tudod?
– Hogyan más?
– Azt nem tudom neked elmondani. Csak azt tudom, hogy annyi minden nem fontos, amit ott annak hittem. És ami egyedül fontos… Nos, hát kívánom, hogy azt megtaláld. Hiszen éppen azért indultál útnak, igaz?
Hajnalka boldogan fúrta magát Nagyanyó még mindig puha, meleg, kalácsillatú karjába.
– Gyere, kislányom! – súgta hirtelen. – Van neked valamim.
Anyókája kezét fogva nem volt félelmetes a szikla sötétjébe vájt zegzugos barlangjárat. Egy kisebb mélyedésben álltak meg, ahol Nagyanyó, ki tudja honnan, halvány fényt varázsolt elő.
– Van még bármid, amit a Hegyekből hoztál?
– Csak a ruhám.
– Vedd le!
Hajnalka kibújt sokat látott kék ruhájából. Nagyanyó csettintésére két apró fekete pók szaladt elő a barlang zugából.
– Ne félj, nem bántanak! – kacsintott az unokájára, aki egyik lábáról másikra állt, mezítelenül.
A pókok szélsebes szövésbe fogtak. Ezüstszínű szálakból leheletkönnyű selymet szőttek. Mikor elkészült, Nagyanyó a tündérlányra borította az anyagot és néhány varázsigével kényelmes ruhává alakította. Arca holdként ragyogott, ahogy gyönyörködött az unokájában.
– Ez lesz az igazi! Ez már valóban te vagy. Arra viszont már nem lesz szükséged – és a kék ruhát egy szempillantás alatt hamuvá égette.
Együtt mentek fel a felszínre, ahol még mindig folyt a tánc. Hajnalhasadásig beszélgettek, Hajnalka elmesélt mindent, ami történt vele, Nagyanyó pedig még mindig ismert néhány olyan történetet, amit nem volt alkalma elmondani.
Mikor már oszladozni kezdett a sötét, még szorosan megölelték egymást.
– Nagyanyó, találkozunk még? – a tündérlány nehezen búcsúzott.
– Egyszer majd biztosan. De ne siettesd! – simogatta meg az arcát Nagyanyó. – És tudod: ha te nem is látsz, én azért minden lépésed figyelem.
Hajnalka lemászott a sziklaszirtről és keresett egy árnyékos barlangot, ahol kialudhatja az izgalmas éjszakát.
