Szabadon
A játékgyárat elhagyva Hajnaltündér lerázta magáról az emberi szem előtt láthatatlanná tevő varázslatot és elindult találomra az egyik út szélén. Mellette életveszélyes sebességgel húztak el a játékokat szállító teherautók, csak úgy rángatta a menetszél könnyű, kék ruháját.
Hamarosan meglátott egy gyalogösvényt, valamivel beljebb. Átverekedte magát a derékig érő szúrós, mezei növényeken. Itt-ott elszakadt szoknyáját egy varázslattal helyre hozta, s most már nyugodtabban haladt tovább, habár sejtelme sem volt, merre visz most az útja.
Most, hogy már nem a Mesék Birodalma népeinek meséit forgatta szüntelen a gondolataiban, jobban figyelt arra, ami körülötte van. Végre ráért hallgatni az erdő-mező zsongását, érezte a széna illatát, bőrén a fakó napsugarat, látta a fényeket, színeket, formákat, s talán azt is, ami a képek mögött van.
Egyszerre elkezdte érezni, hogy van. Létezik. S létezik körülötte ez az életteli teli világ, ő benne van, a része, s kapcsolatba léphet vele ezerféleképpen. S vágyott is arra, hogy ezt megtegye. Tarka virágokat szakított, koszorút font belőle, s a fejére tette, úgy haladt tovább.
De nem csupán a maga körüli világot érzékelte napról napra erősebben, hanem azt a világot is, ami őbenne van. Ez azonban nem a könnyed, felszabadító érzések közé tartozott. Fájdalom volt. Görcsös fájdalom.
Először a vállában érezte meg. Az első napokban azt hitte, talán félvállas a tarisznyája okozza, ezért átvarázsolta hátizsákká, de nem sokat segített. Később már a nyaka is fájt, az erős görcstől néha a feje is. Egyre inkább nehezére esett tovább menni.
Szerencséjére azonban az egyik faluban messze földön híres gyógyvizes fürdő üzemelt. Hajnaltündér, mire odaért már rettentően szenvedett a fájdalomtól, így szállást keresett egy közeli vendégházban és még aznap ellátogatott a fürdőbe.
Ugyan a falut nagyrészt emberek lakták, a fürdőt vapák tartották fent. A vapák egy emberekhez hasonlító népcsoport a Mesék Birodalmában. Népük az ősidők óta létezik, és nagy jártasságuk van a gyógyításban. A vapák maguk is úgy néznek ki, mintha a világ kezdete óta élnének: vékonyak, papírvékony bőrük, hófehér szemöldökük és hajuk miatt úgy festenek, mintha mindannyian öreg apókák és anyókák lennének. A gyerekek talán nem, de vapa gyereket a vapákon kívül még senki sem látott. A vapáknak nincs saját falujuk vagy városuk. Olyan helyeken élnek, kisebb csoportokban, ahol a föld jótékonyan ontja valamely gyógyító ajándékát, amelyeket ők képesek a körülöttük élő népek javára fordítani.
- Mondja, van valamilyen panasza? – fogadta Hajnaltündért egy kedves arcú vapa asszony, miután megváltotta a jegyét és belépett az épületbe.
A tündér elmondta, pontosan mit érez. Az asszony bólintott, hogy érti, majd átvezette a csarnokon, ki a szabadba. A kertrészt úgy tervezték meg, mint egy terepasztalt. Apró dombok, völgyek, patakok, erdők, és persze rengeteg kis tengerszem-szerű tó tarkította. Minden tó mellett állt egy tábla, rajta a benne lévő gyógyvíz adataival és hatásaival.
Hajnalkát egészen a kert végébe vezette kísérője és egy egészen sötét vizű medencére mutatott a kis ösvény bal oldalán:
- Parancsoljon, ez pont jó lesz önnek. Húsz percet töltsön a vízben, majd sétáljon egyet, igyon valamit, azután keressen meg, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Jó pihenést!
Hajnaltündér óvatosan beleereszkedett a vízbe. Kellemesen melegnek találta, de nem túl forrónak. Kissé kesernyés illat lebegett a víz felett, de nem volt kellemetlen. Csupán a szárnyai zavarták a teljes ellazulásban, de azért azokat is sikerült úgy igazítani, hogy ne essen bajuk. A víz annyira megnyugtatta, hogy kis híján elaludt benne.
Mikor letelt az idő, megszárítkozott és megkereste a vapa asszonyt. Ő megvizsgálta, és megbeszélték, hogy másnap reggel és este is el kell jönnie.
Hajnalka a fürdő után kellemes bágyadtságban töltötte az estét. Az ágyán heverve szórakozottan lapozgatta mesekönyvét, és a korábban gyűjtött történeteket olvasgatta. Minél tovább olvasott, annál inkább idegennek érezte magától ezeket a meséket.
Másnapra enyhült egy kicsit a vállfájdalma. A reggeli fürdő után kezelője különféle gyakorlatokat mutatott neki, amivel erősíthette és nyújthatta a szenvedő izmokat. A tündérlány szorgalmasan elvégezte a tornát. Jól esett neki, de valahol úgy érezte, ez még nem lesz elég a gyógyuláshoz.
Este újra ölbe vette a könyvét, de nem nyitotta ki. Tekintete a távolba révedt. A Kék-Hegységet látta maga előtt. Aztán a kék fény erősödni kezdett, s maga is meglepődött, olyan valóságosnak látta hirtelen. A fényből Magnólia királynő lépett elő.
- Hogy érzed magad, kedvesem? – kérdezte bársonyos hangján.
- Köszönöm, megvagyok. Csak a vállam…
- Tudom, igen – felelte a királynő, s leült egy székre. Egy kis ideig nem szólt.
- Tudod, hogy mitől fáj? – kérdezte végül.
- Talán a táska – felelte a tündérlány bizonytalanul. – Nem túl kényelmes. És nehéz is.
- Mégis mi olyan nehéz benne? Csupán a könyved és a kirakód nem tündérholmi. A többinek nincs súlya…
- Pedig mégis csak az húzza a vállam… - merengett Hajnalka.
Megint csendben ültek egy darabig. Magnólia királynő engedte, hogy a tündérlány megkeresse a választ kavaró gondolatai között. Hajnalka szeme egyszer csak megvillant.
- Milyen messze vagyok a Kék-Hegységtől?
A királynő elmosolyodott. Ezt a kérdést várta.
- Ami azt illeti, meglehetősen messze…
- Átjöttem már a határon?
- Ezt neked kell tudnod, kedvesem. A határ ugyanis nem kívül van, hanem belül.
Hajnalka elgondolkozott. Eszébe jutott, ahogy belezuhant a kirakóba, azután a játékgyár, a furcsa szabályokkal, majd a sajgó csomók a bal vállában…
Az ölében heverő könyvet beletette az álmokból szőtt tarisznyába, s az egészet átnyújtotta Magnóliának.
- Átjöttem, azt hiszem. Úgyhogy ezekre itt már nem lesz szükségem.
- Rendben van – vette át a tarisznyát a királynő. – Hazaviszem neked. Mit gondolsz, visszajössz majd értük?
- Nem tudom. Talán… Ha majd az otthonról hozott holmi már nem lesz többé súly a vállamon.
A királynő elköszönt, s magával vitte Hajnaltündér minden holmiját. A tündérlány reggel még vett egy utolsó fürdőt a vapáknál, azután úgy, ahogy volt, pusztán önmagában, könnyű, kék selyem ruhájában útnak eredt. Már nem fájt a válla, mert ezután már semmit nem vitt magával.
Hamarosan meglátott egy gyalogösvényt, valamivel beljebb. Átverekedte magát a derékig érő szúrós, mezei növényeken. Itt-ott elszakadt szoknyáját egy varázslattal helyre hozta, s most már nyugodtabban haladt tovább, habár sejtelme sem volt, merre visz most az útja.
Most, hogy már nem a Mesék Birodalma népeinek meséit forgatta szüntelen a gondolataiban, jobban figyelt arra, ami körülötte van. Végre ráért hallgatni az erdő-mező zsongását, érezte a széna illatát, bőrén a fakó napsugarat, látta a fényeket, színeket, formákat, s talán azt is, ami a képek mögött van.
Egyszerre elkezdte érezni, hogy van. Létezik. S létezik körülötte ez az életteli teli világ, ő benne van, a része, s kapcsolatba léphet vele ezerféleképpen. S vágyott is arra, hogy ezt megtegye. Tarka virágokat szakított, koszorút font belőle, s a fejére tette, úgy haladt tovább.
De nem csupán a maga körüli világot érzékelte napról napra erősebben, hanem azt a világot is, ami őbenne van. Ez azonban nem a könnyed, felszabadító érzések közé tartozott. Fájdalom volt. Görcsös fájdalom.
Először a vállában érezte meg. Az első napokban azt hitte, talán félvállas a tarisznyája okozza, ezért átvarázsolta hátizsákká, de nem sokat segített. Később már a nyaka is fájt, az erős görcstől néha a feje is. Egyre inkább nehezére esett tovább menni.
Szerencséjére azonban az egyik faluban messze földön híres gyógyvizes fürdő üzemelt. Hajnaltündér, mire odaért már rettentően szenvedett a fájdalomtól, így szállást keresett egy közeli vendégházban és még aznap ellátogatott a fürdőbe.
Ugyan a falut nagyrészt emberek lakták, a fürdőt vapák tartották fent. A vapák egy emberekhez hasonlító népcsoport a Mesék Birodalmában. Népük az ősidők óta létezik, és nagy jártasságuk van a gyógyításban. A vapák maguk is úgy néznek ki, mintha a világ kezdete óta élnének: vékonyak, papírvékony bőrük, hófehér szemöldökük és hajuk miatt úgy festenek, mintha mindannyian öreg apókák és anyókák lennének. A gyerekek talán nem, de vapa gyereket a vapákon kívül még senki sem látott. A vapáknak nincs saját falujuk vagy városuk. Olyan helyeken élnek, kisebb csoportokban, ahol a föld jótékonyan ontja valamely gyógyító ajándékát, amelyeket ők képesek a körülöttük élő népek javára fordítani.
- Mondja, van valamilyen panasza? – fogadta Hajnaltündért egy kedves arcú vapa asszony, miután megváltotta a jegyét és belépett az épületbe.
A tündér elmondta, pontosan mit érez. Az asszony bólintott, hogy érti, majd átvezette a csarnokon, ki a szabadba. A kertrészt úgy tervezték meg, mint egy terepasztalt. Apró dombok, völgyek, patakok, erdők, és persze rengeteg kis tengerszem-szerű tó tarkította. Minden tó mellett állt egy tábla, rajta a benne lévő gyógyvíz adataival és hatásaival.
Hajnalkát egészen a kert végébe vezette kísérője és egy egészen sötét vizű medencére mutatott a kis ösvény bal oldalán:
- Parancsoljon, ez pont jó lesz önnek. Húsz percet töltsön a vízben, majd sétáljon egyet, igyon valamit, azután keressen meg, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Jó pihenést!
Hajnaltündér óvatosan beleereszkedett a vízbe. Kellemesen melegnek találta, de nem túl forrónak. Kissé kesernyés illat lebegett a víz felett, de nem volt kellemetlen. Csupán a szárnyai zavarták a teljes ellazulásban, de azért azokat is sikerült úgy igazítani, hogy ne essen bajuk. A víz annyira megnyugtatta, hogy kis híján elaludt benne.
Mikor letelt az idő, megszárítkozott és megkereste a vapa asszonyt. Ő megvizsgálta, és megbeszélték, hogy másnap reggel és este is el kell jönnie.
Hajnalka a fürdő után kellemes bágyadtságban töltötte az estét. Az ágyán heverve szórakozottan lapozgatta mesekönyvét, és a korábban gyűjtött történeteket olvasgatta. Minél tovább olvasott, annál inkább idegennek érezte magától ezeket a meséket.
Másnapra enyhült egy kicsit a vállfájdalma. A reggeli fürdő után kezelője különféle gyakorlatokat mutatott neki, amivel erősíthette és nyújthatta a szenvedő izmokat. A tündérlány szorgalmasan elvégezte a tornát. Jól esett neki, de valahol úgy érezte, ez még nem lesz elég a gyógyuláshoz.
Este újra ölbe vette a könyvét, de nem nyitotta ki. Tekintete a távolba révedt. A Kék-Hegységet látta maga előtt. Aztán a kék fény erősödni kezdett, s maga is meglepődött, olyan valóságosnak látta hirtelen. A fényből Magnólia királynő lépett elő.
- Hogy érzed magad, kedvesem? – kérdezte bársonyos hangján.
- Köszönöm, megvagyok. Csak a vállam…
- Tudom, igen – felelte a királynő, s leült egy székre. Egy kis ideig nem szólt.
- Tudod, hogy mitől fáj? – kérdezte végül.
- Talán a táska – felelte a tündérlány bizonytalanul. – Nem túl kényelmes. És nehéz is.
- Mégis mi olyan nehéz benne? Csupán a könyved és a kirakód nem tündérholmi. A többinek nincs súlya…
- Pedig mégis csak az húzza a vállam… - merengett Hajnalka.
Megint csendben ültek egy darabig. Magnólia királynő engedte, hogy a tündérlány megkeresse a választ kavaró gondolatai között. Hajnalka szeme egyszer csak megvillant.
- Milyen messze vagyok a Kék-Hegységtől?
A királynő elmosolyodott. Ezt a kérdést várta.
- Ami azt illeti, meglehetősen messze…
- Átjöttem már a határon?
- Ezt neked kell tudnod, kedvesem. A határ ugyanis nem kívül van, hanem belül.
Hajnalka elgondolkozott. Eszébe jutott, ahogy belezuhant a kirakóba, azután a játékgyár, a furcsa szabályokkal, majd a sajgó csomók a bal vállában…
Az ölében heverő könyvet beletette az álmokból szőtt tarisznyába, s az egészet átnyújtotta Magnóliának.
- Átjöttem, azt hiszem. Úgyhogy ezekre itt már nem lesz szükségem.
- Rendben van – vette át a tarisznyát a királynő. – Hazaviszem neked. Mit gondolsz, visszajössz majd értük?
- Nem tudom. Talán… Ha majd az otthonról hozott holmi már nem lesz többé súly a vállamon.
A királynő elköszönt, s magával vitte Hajnaltündér minden holmiját. A tündérlány reggel még vett egy utolsó fürdőt a vapáknál, azután úgy, ahogy volt, pusztán önmagában, könnyű, kék selyem ruhájában útnak eredt. Már nem fájt a válla, mert ezután már semmit nem vitt magával.
