A város

Hajnaltündér először csak hallgatózott az ajtóra tapasztott füllel. Ugyanis, ha láthatatlan is, csak ki kell nyitnia az ajtót, hogy bejusson. Az viszont nem szerencsés, ha épp tartózkodik bent valaki. Ám semmiféle neszt nem hallott, így óvatosan lenyomta a kilincset és benyitott a helyiségbe.

Kis szoba volt, középen egy hatalmas asztallal. Illetve kettővel, mert közéjük be lehetett lépni, ám középen egy híd kötötte össze az asztallapokat. Körben is csak épp annyi hely volt, hogy körbe lehessen sétálni az asztalok körül. Az asztalok alatt számtalan fiókos szekrény sorakozott, átlátszó előlapokkal, hogy látni lehessen a tartalmukat.

Az asztalokon pedig olyasvalami állt, amit Hajnaltündér még soha életében nem látott. De neked elárulom, hiszen előtted biztosan nem ismeretlen… Bizony, egy hatalmas legováros terpeszkedett a hídon innen, s túl.

A tündérlány ámulva járta körül a valósághoz olyannyira hasonlatos, mégis meseszerű települést. Talált kórházat, iskolát, templomot, városházat, parkot, még állatkertet is. Tulajdonképpen az emberek városára hasonlított a legjobban azok közül, amelyeket eddig látott.

-   Hű, ezt úgy kipróbálnám! – lelkesedett.

Nem is álmélkodott sokáig. Jobb kezével csettintett egyet, s egy perdüléssel éppen olyan apróra zsugorodott össze, mint a lego figurák. Máris ott állt közöttük az asztalon. De amint belépett a világukba, a város azonnal megelevenedett körülötte. Még szerencse, hogy valamelyik járdán állt meg éppen, mert a körúton zakatolva megindult a villamos, felzúgtak az autók. Nagy volt a forgalom. Az emberek jöttek-mentek, döcögő lépteikkel.

Találomra elindult az egyik irányba, s hagyta magát sodortatni a tömeggel. A következő sarkon éppen pirosra váltott a gyalogos lámpa, ezért megállt ő is a többiek között. Egyszer csak valaki megbökte a vállát. Egy vörös hajú, rúzsozott ajkú nő állt mögötte.

-   Elnézést kisasszony, de két pontra kell állnia – jegyezte meg.

-   Tessék? – hökkent meg Hajnaltündér. Egy szót sem értett az egészből.

-   Nem állhat meg csak úgy ott, ahol akar. Felborulna – magyarázkodott a hölgy. – Így kell megállnia, mindkét lábával egy-egy ponton, látja?

A tündérlány lenézett, s látta, hogy minden legofigura egymástól egyenlő távolságra, szép rendben várakozik, lábaikkal egy-egy, a talajból kiálló bütyökre illeszkedve.

-   De hát nekem nem olyan lábam van, mint Önöknek! – felelte zavarodottan.

-   Attól még így kell. Megbüntethetik! – óvta a vörös hajú nő.

Közben elzöldült a lámpa, s elindult az áradat. A tündérlány elsodródott a segítő szándékú legohölgy mellől, s igyekezett valami kevésbé forgalmas utcát keresni. Hamarosan elvergődött egy parkba. Itt eszébe jutott, hogy az állatkertet szeretné nagyon megnézni.

-   Elnézést, meg tudja nekem mondani, hogy merre találom az állatkertet? – szólított meg egy egykedvű arccal sétálgató fiatalembert.

-   Maga nem idevalósi – méregette gyanakvó tekintettel a legoember.

-   Nem, de azért szívesen megnézném az állatkertet.

-   Kiváltotta már a látogatói engedélyt?

-   A micsodát? – a tündérlány kezdte már idegenül érezni magát ezen a helyen.

-   Aki nem legovárosi, az csak látogatói engedéllyel tartózkodhat a városban – válaszolt készségesen a fiatalember.

-   Ó, hát ezt nem tudtam… És hol kell azt az engedélyt kiváltani?

-   A városházán. Tudja, merre van?

-   Nem igazán…

-   Akkor a legjobb lesz, ha szólunk annak a rendőrnek, és ő odakíséri magát.

A fiatalember odaintett egy arra sétáló rendőrnek. Hajnaltündér egy cseppet megijedt. Nem számított rá, hogy ilyen furcsa és szigorú szabályrendszer várja majd. De a legoemberek, ha idegesítően szabálykövetők is, azért nagyon készségesek voltak vele. A rendőr beültette az autójába és elkísérte a városházára, ahol a megfelelő ablakhoz irányította. Ott persze kiderült, hogy a legok nem ismerik a Legovároson kívüli világot, legfeljebb a „Mélyföldeket”, ahogyan ők az asztal alatti rekeszeket nevezték. Tehát nem igazán tudtak mit kezdeni azzal az adattal, hogy a tündér a Kék-Hegységből származik, nem is akarták elhinni, hogy van olyan.

Végül elkészült az engedély, és adtak a tündérnek egy várostérképet is. A busz- és villamosjáratok sajnos nem voltak rajta, de a tündér úgysem akart járműre szállni, nem volt jegye. A térkép és sok-sok kérdezősködés árán végre eljutott az állatkerthez. A belépés szerencsére ingyenes volt, ám feltűnt neki, hogy a kapunál álló őrnek egy sárga kis lapot mutatnak fel a látogatók. Odalépett a portáshoz és megkérdezte, hogy mi az.

-   Ó, kisasszony, az az egészségügyi igazolás. Tudja, nagyon ügyelünk rá, hogy se az állatok, se az emberek ne kaphassanak el egymástól semmilyen ártalmas kórokozót. Csak az léphet be, akinek egy hétnél nem régebbi orvosi nyilatkozata van arról, hogy egészséges.

A tündérlánynak leesett az álla a csodálkozástól, ilyet még nem hallott. Elballagott tehát az orvosi rendelőbe, kivárta a sorát és a látogatói engedélyét lobogtatva elmagyarázta, hogy szeretne elmenni az állatkertbe, és ahhoz kér orvosi igazolást. A legoorvos azonban megtagadta a vizsgálatot, mondván, hogy ő csak a lego-típusú teremtmények betegségeihez ért, az ilyen furcsa lényeket, mint ő, hírből sem ismeri, ezért nem tud hitelesen nyilatkozni arról, hogy hordoz-e a legokra vagy az állataikra nézve káros kórokozókat.

-   És mégis ki tudná igazolni nekem? – kérdezte bosszúsan a tündér. Már kezdett elege lenni ebből a sok nyavalyás szabályból.

De az orvos és a váróban álló legok csak a vállukat vonogatták. Hajnaltündér kénytelen volt lemondani az állatkert - látogatásról. Fagyizni, kávézóba menni nem tudott, hiszen nem volt legopénze. Letelepedett egy padra és tarisznyájából elővett egy kis gyümölcsöt, hogy pihenésképpen elmajszolja.

Azonnal ott termett mellette egy parkőr.

-   Na, de hölgyem, ezt mégis hogyan gondolja?

-   Elnézést, mit gondolok hogyan?

-   Hát, hogy ilyen ragacsos izét… Na, de kérem! Itt nem ehet ilyet!

-   Mégis miért nem?

-   Még felesel is, még ilyet! – háborgott a parkőr. – Tegye el gyorsan, ha nem akarja, hogy megbírságoljam!

Hajnalka mérgesen felállt és visszacsúsztatta az almát a tarisznyájába. Elindult, csak úgy, valamerre. Egy kis sétával hamarosan a két asztalt összekötő híddal szemben találta magát. Boldogan indult meg a híd irányába.

-   Na, ezen átsétálok! Kíváncsi vagyok, milyen innen lenézni az asztalok alá.

Igen ám, de szinte már meg sem lepte, hogy a hídra se lehetett valamilyen különleges engedély nélkül felmenni. Így aztán kénytelen-kelletlen a parton igyekezett végigsétálni, de nem sok öröme telt benne. A fal magas volt, nem tudott rajta kinézni, amikor mégis megpróbált valamire felállni, hogy kilásson, azonnal lerángatták. Minduntalan rászóltak, hol ezért, hol azért, vagy rossz helyen állt, vagy nem állt meg ott, ahol kellett volna. Egy szóval még véletlenül se tudott semmi izgalmas vagy legalább kicsit érdekes dolgot csinálni ebben a városban.

-   Hát jó – gondolta magában. – Ti nektek ez az otthonotok. De nekem még mindig van egy lehetőségem… Legyetek boldogok a nyavalyás szabályrendszeretekben!

Azzal egyet csettintett, egyet fordult, s máris ott állt teljes nagyságában a város mellett. Lehajolt az asztalok alá és kotorászni kezdett a dobozokban. Az egyikben talált egy halomnyi állatot. Kiválasztott közülük egy csokoládébarna lovat és a tarisznyájába tette.

-   Legalább neked legyen egy kis szabadságod majd…

A tarka ajtóval szemközt egy egyszerű, szürke vasajtó állt. A tündérlány odalépett hozzá, s nekifeszülve kinyitotta. Egy huzatos folyosóra nyílt.

-   Azért jó lett volna valami jó kis kaland nálatok… - sóhajtotta a városra visszanézve.

A folyosó a gyár egyik hátsó bejáratához vitte. Tulajdonképpen nem is bánta, ennyi éppen elég volt neki most a játékokból. És egyébként is alig várta, hogy kibújjon végre a láthatatlanságból.