Anna a nevem

Csak azt nem értem,

miért gondolják a felnőttek,

hogy a nevem gyurma,

amiből bármit csinálhatnak.

Anna vagyok, két A meg két N betű,

annyira nem konfitált, mint mondjuk

a Helka, akit mindenki Helgának hall

vagy az a csalós Hanna,

aki képtelen egy saját nevet kitalálni.

Egyébként ezzel nincs egyedül:

a Marianna nem csak a Máriát,

de még az Annát is lopja, nem elég neki egy?

Vagy az Annamária, pfff...

Hunoros, mondhatom.

Az Anna jó név, csak az a baj,

hogy dumát lehet rekeszteni vele,

ezért aztán senkit sem hívnak tényleg Annának,

mert mindenki Ancsa vagy Panna, meg ugyanezek i-vel,

Nusi, Ani, vagy bármelyik ka-val a végén,

ha öreg nénik mondják,

meg az a bibircsókos varangybrekegés Ancsúr,

ahogy Inci néni szokott hívni.

Inci nénit sem értem.

Hogy hívathatja magát valaki, aki akkora,

mint a nagyi összes paplanja, Incinek,

ha egyszer Sándorné a neve?

A szüleimnek igaza volt, hogy a kevesebb több,

hiába négybetűs, vagyis kétszer két betűs a nevem,

máshogy hív a portás, az igazgató, a boltos néni,

a nagyi, a Sári anyukája, lassan több nevem van,

mint az egész iskolának.

A szüleim viszont annyira vigyáznak a nevemre,

hogy nem is használják,

inkább Kicsimnek vagy Bogaramnak hívnak.

Tegnap elhatároztam, hogy ha nagy leszek,

irtó híres processzor-doktor-miniszter leszek,

vagy bionutelláris űrkutató, esetleg íróköltő,

mint a Varródani, hogy jó sok helyen leírják,

és végre mindenki megtanulja:

Anna a nevem.