Mozgólépcső

Gyerekkoromban féltem a vizsgáktól, pedig nem buktam meg soha,
év végén mégis folyton remegett a gyomrom és minden kicsúszott izzadó tenyeremből,
pedig mondták a szüleim, hogy ne féljek, mert aki fél, annak nem jut eszébe semmi,
nem is értem, akkor hogy nem buktam meg.

Sokáig rettegtem a víztől, már az uszodát körüllengő klórfelhőbe is bele akartam fulladni,
nem beszélve a homoktól rocogó lángos illatával kevert iszapszagról,
a Balatonban úgy csüngtem apám nyakán, fojtogató öleléssel, 

mint a csimpánz Noé bárkája árbocán,
nehogy megfulladjak.

Legjobban mégis a mozgólépcsőtől féltem.
Van az a pillanat, az az első lépés, ami ha nem sikerül,
a cipőfűző, a nadrág szára, az udvariasan kézbe vett hátizsák pántja beleakad,
beszorul a résbe és húz magával a recés lépcsőfokperem alá,
présel magába, mint a laminálógép a fóliát,
a tésztavágó a spagettit, csíkokra vág
és hatszázötven véres gilisztaként tol maga alá a mélybe,
még a metrónál is lejjebb, át a csatornákon, csöveken, csontokon,
feltáratlan második világháborús bombákon,
valaha termő talajon, karsztvizeken, kőzeteken oda,
ahol már nincs más, csak a föld közepe, csak forró magma, 

vagy éppen maga,
a pokol.