Adventi naptár - Szenteste
Köszönöm, hogy velem tartottál, követted a Jégmadár blog adventi kalendáriumát, amelyben a szeretetnyelveket próbáltam a Karácsony szemszögéből megközelíteni. A célom ezzel az volt, hogy kicsit átgondoljam, (s ha szeretnéd. neked is ötleteket adjak) hogy ha Karácsonykor a szeretet teljességét szeretnénk megélni, ahhoz milyen utak vezetnek még a megszokott ajándékozáson és közös vacsorán túl. Sőt, melyek azok az utak, amik még inkább a Karácsony lényegéhez visznek minket közel, vagyis az Örömhírhez, hogy Isten szeret minket, gondoskodik rólunk és elküldte értünk Jézust, hogy megváltson bennünket.
Ez volt az egyik elhatározásom, vagy ha úgy tetszik, lelki készületem a Karácsonyra, hogy vezetem ezt a naptárt, a másik pedig egy személyesebb vállalás. Azt vettem észre ugyanis, hogy már megint a kérés a leggyakoribb imaformám, azon belül is sokkal több segítséget kérek a saját dolgaim és életem alakulásáért, mint másokért. Persze tudom, hogy önmagában nem baj az, ha kérünk, mert ez az ima egyik fajtája, de elhatároztam, hogy adventben egy kis "kérés-detox"-ot csinálok, egyrészt azért, hogy más imafajtákban is erősödjek, másrészt pedig azért, hogy a saját vágyaimat és kívánságaimat lecsendesítsem egy időre. Mindössze annyit mondtam ki magamnak, hogy saját magamért, magamnak nem kérhetek semmit.
Az ima természetét ismerve tulajdonképpen nem is meglepő, hogy mennyire izgalmas tapasztalatokra tettem szert.
Ez első és legfontosabb dolog, amit ebből a vállalásból tovább viszek, az lesz, hogy megtanultam a vágyaimat olyan módon kifejezni, ami egyfelől aktivitásra, másfelől bizalomra sarkall.
Korábban például így imádkoztam reggel: "Kérlek, légy velem egész nap, segíts, hogy a Te jelenlétedben lehessek." Kérés nélkül ez így hangzik: "Uram, szeretném a napomat a Te jelenlétedben tölteni. Tudom, hogy Te akkor is velem vagy, ha nem veszem észre, de igyekezni fogok felfedezni Téged." Ezzel a vágyamat ugyanúgy odatettem elé, mint eddig, ugyanakkor felvettem a felelősségét annak, hogy én is alakítom a vágy beteljesülését. Másfelől a bizalmamat is erősíti, hiszen tudatosítanom kell magamban, hogy Ő azokat a vágyaimat teljesíti be, amik által növekedhetek.
Második legfontosabb: másokra való odafigyelés mélyülése.
Másokért imádkozni azért nehezebb, mint magunkért (szerintem), mert őket kevésbé ismerjük, kevésbé tudjuk, hogy mire vágynak és azt talán a legeslegkevésbé, hogy mire van szükségük. Persze egy őszinte fohász, egy áldd meg őt, vagy kísérd őt, éppen elég, ez arról szól, hogy Isten tenyerére tudjuk helyezni a másikat.
Most azonban, hogy a saját kéréseimet le tudtam tenni, valahogy a figyelmem finomodott, jobban észrevettem azt, hogy valóban mire lehet szüksége az engem körülvevőknek. És ez egy fontos dolgot rakott helyre bennem.
Ez volt az egyik elhatározásom, vagy ha úgy tetszik, lelki készületem a Karácsonyra, hogy vezetem ezt a naptárt, a másik pedig egy személyesebb vállalás. Azt vettem észre ugyanis, hogy már megint a kérés a leggyakoribb imaformám, azon belül is sokkal több segítséget kérek a saját dolgaim és életem alakulásáért, mint másokért. Persze tudom, hogy önmagában nem baj az, ha kérünk, mert ez az ima egyik fajtája, de elhatároztam, hogy adventben egy kis "kérés-detox"-ot csinálok, egyrészt azért, hogy más imafajtákban is erősödjek, másrészt pedig azért, hogy a saját vágyaimat és kívánságaimat lecsendesítsem egy időre. Mindössze annyit mondtam ki magamnak, hogy saját magamért, magamnak nem kérhetek semmit.
Az ima természetét ismerve tulajdonképpen nem is meglepő, hogy mennyire izgalmas tapasztalatokra tettem szert.
Ez első és legfontosabb dolog, amit ebből a vállalásból tovább viszek, az lesz, hogy megtanultam a vágyaimat olyan módon kifejezni, ami egyfelől aktivitásra, másfelől bizalomra sarkall.
Korábban például így imádkoztam reggel: "Kérlek, légy velem egész nap, segíts, hogy a Te jelenlétedben lehessek." Kérés nélkül ez így hangzik: "Uram, szeretném a napomat a Te jelenlétedben tölteni. Tudom, hogy Te akkor is velem vagy, ha nem veszem észre, de igyekezni fogok felfedezni Téged." Ezzel a vágyamat ugyanúgy odatettem elé, mint eddig, ugyanakkor felvettem a felelősségét annak, hogy én is alakítom a vágy beteljesülését. Másfelől a bizalmamat is erősíti, hiszen tudatosítanom kell magamban, hogy Ő azokat a vágyaimat teljesíti be, amik által növekedhetek.
Második legfontosabb: másokra való odafigyelés mélyülése.
Másokért imádkozni azért nehezebb, mint magunkért (szerintem), mert őket kevésbé ismerjük, kevésbé tudjuk, hogy mire vágynak és azt talán a legeslegkevésbé, hogy mire van szükségük. Persze egy őszinte fohász, egy áldd meg őt, vagy kísérd őt, éppen elég, ez arról szól, hogy Isten tenyerére tudjuk helyezni a másikat.
Most azonban, hogy a saját kéréseimet le tudtam tenni, valahogy a figyelmem finomodott, jobban észrevettem azt, hogy valóban mire lehet szüksége az engem körülvevőknek. És ez egy fontos dolgot rakott helyre bennem.
Azért merem ezt leírni, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem egyedül az én gyengeségem ez. A könyörgő imádságokkal kapcsolatban ugyanis gyakran van bennem ilyen érzés, hogy nekem kell sokat imádkoznom magamért, mert csak én tudom pontosan, hogy hogyan alakul az életem, mi mozdítana előre. Sejtem is, hogy ez hogyan alakult ki bennem, minden esetre most komoly munkám van azzal, hogy ezt a furcsa megközelítést helyre tudjam tenni magamban. Nem véletlenül találtam ki magamnak ezt a vállalást. És érdemes is volt, mert most, hogy megtapasztaltam a másokért való mélyebb imádkozást, illetve azt, hogy kérésen túl másképp is lehet a vágyaimat Isten elé helyezni, így a kérő imádság értelme megváltozott bennem. Sokkal inkább látom, mi az én felelősségem a vágyaim beteljesülésében, sokkal inkább bízom abban, hogy Isten szeretete jelen van az életemben, és abban is sokkal jobban hiszek, hogy ahogyan én is egyre inkább igyekszem a kéréseimbe másokat belefoglalni, úgy értem is sokan imádkoznak, nem kell annyit magamért könyörögnöm. Ez lehet, hogy triviálisan hangzik, de minden hitlépcső annak hangzik, ha már egyszer felléptünk rá...
Harmadik legfontosabb: más imafajták megerősödése.
Erre számítottam, de akkor is megerősítő volt. Megszoktam, hogy kérek, így elsőre furcsa volt, hogy most az imára szánt időt másféle gondolatokkal kell megtölteni. De sikerült. A hálaadás például nem esik nehezemre, viszont boldogság, hogy egyre fontosabb szerepet kap imáimban például a dicsőítés is.
Hát így telt az Adventem, és ezzel búcsúzom, Szenteste előtt.
Ha van kedved, sokat jelentene nekem a visszajelzésed, hogy milyennek találtad, mit adott neked az idei Jégmadár-naptár. Akár hozzászólásban, akár személyesen... Köszönöm szépen!
Áldott Karácsonyt kívánok!
