Múzeum
A múzeum előtt találkoztak. Lena virágos tavaszi ruhát és vékony kabátot viselt. A városban már kellemes, jó idő volt, de kicsit tartott tőle, hogy az épület vastag falai között hűvösebb lesz, mint odakint, ezért vett fel még egy réteget. Kivételesen időben érkezett, egy pár perccel korábban is a megbeszéltnél, így volt ideje megszemlélni a bejárat melletti állványra helyezett tájékoztatókat.
Egy észt fotográfus kiállítására jöttek, részben háborús, részben a háború utáni helyreállításról szóló képekből rendezték. Természetesen Libert volt, aki mindenképp szerette volna meglátogatni, Lenát főként az vonzotta, hogy az időszaki kiállításra szóló jeggyel az állandó kiállítást is megnézhették, amelyben többek között egyik kedvenc festőjének művei is szerepeltek. Mire a fiú megérkezett, ő már felfegyverkezett a tárlatokhoz szükséges prospektusokkal.
A pénztárnál jegyet váltottak és beléptek az első terembe. Lena örült, hogy hozott magával kabátot, mert valóban hűvös volt az épületben. A fényképeket egyébként meglepően érdekesnek találta, mert a fotós valamiképpen nem is a körülményekre, hanem a személyekre helyezte a hangsúlyt, így volt min elmerengni.
- Szörnyű belegondolni, hogy pontosan ugyanolyan emberek, mint mi... - súgta Libertnek, két kártyázó katona képe előtt.
- Pedig éppen azért vannak a képek - felelte tárgyilagosan a fiú, de tudta mi jár Lena fejében.
A lány megborzongott. Nagyon hálás volt érte, hogy csak néznie kell ezt a világot, élnie nem.
- Ez mikor is történt? - tette fel gyorsan a kérdést, hogy terelje a gondolatait.
Jól ismerte barátját, Libertnek valóban egy kérdés is elég volt ahhoz, hogy a látottakat innentől pontos adatokkal és információkkal kommentálja, hogy segítsen a képek mondanivalóját érthető történelmi távlatba helyezni. Egy másik látogató, egy idősebb úr azt hitte, hogy tárlatvezetést tart, olyan átéléssel magyarázott. Jót szórakoztak magukban, amikor rájött, hogy nem így van és zavartan elmaradt tőlük. Lenát sose érdekelte különösebben a történelem, vagy ha igen akkor épp a személyes szálak ragadták meg a figyelmét, mert szeretett hősöket keresni, vagy elgondolkozni azon mit tett volna egyik vagy másik ember helyében. Libert volt az egyetlen, aki tudott neki úgy mesélni, hogy a mérhetetlen sok adatot és összefüggést ne száraz információtömegként, hanem valami egységes képként tálalja, amely aztán jó alapot adott hozzá, hogy Lena megérthesse kedvenc hőseit.
Azért mégis csak megkönnyebbülés volt átsétálni az állandó kiállítás festményei közé. Itt már Lena volt a tájékozott a festők, stílusok és kulturális közegek felől. Ő sztorikat tudott, nem adatokat, de a legszükségesebbek úgyis mindig szerepelnek a festmény melletti táblácskán.
Egy hosszú délutánt töltöttek a múzeumban, és kellemesen elfáradtak a sok járkálásban. Nem messze volt a parkbéli pavilon, úgy döntöttek, kávéznak egyet a teraszán. Mikor odaértek, Lena az asztalkára tette a prospektusokat.
- Jó hogy elhoztad, bele se néztünk - jegyezte meg cinikusan Libert.
- Nem baj, most majd megnézzük, mit kellett volna tudnunk! - vont vállat Lena és lapozgatni kezdte a fotókiállítás ismertetőjét.
- Jé, észtül is benne van! Kuulus Eesti fotograaf... - olvasta hangosan. - Tetszik ez a nyelv!
- Olyan, mintha víz alól beszélnél - nevetett a fiú.
- Igapäevane. Vajon mit jelent? Igapäevane... Talán békeidő? Vagy...
- A kapucsínója, hölgyem! - szakította félbe a pincér.
- Oh, köszönöm!
Egy darabig csendben lapozgatták a kiadványokat és a kávéjukat kortyolgatták.
- Szerinted lehetséges egy nyelvet csak úgy, érzés alapján megtanulni? - kérdezte hirtelen Lena.
- Nem értem, hogyan gondolod?
- Mondjuk fognék egy észt novellát, és felolvasnám magamnak sokszor hangosan. Csak ízlelgetném a szavakat... Meg tudnám érezni, hogy miről szól?
- Ha valaki, te biztosan... De amúgy nem hinném. Esetleg, ha néhány szót ismersz már.
- Talán nem is novellával, hanem népmesével lenne jó próbálkozni - merengett Lena.
- Vagy filmekkel - jegyezte szokásos gyakorlatiassággal Libert.
Ez persze túl egyszerű megoldás lenne, de Lena nem firtatta tovább. Megitták a kávét, és hazasétáltak. A kapuban Libert elköszönt, a lány pedig sietett fel a lépcsőn otthonába, hogy keressen és kinyomtasson egy észt népmesét, amin elkezdheti a különös csengésű északi nyelv megízlelését.
