A zongorista
Edit barátnőm mesélt nekem róla. Nem emlékszem pontosan, honnan ismeri, talán gimis évfolyamtársak voltak. Nincs és nem is volt különösebb kapcsolat köztük soha, talán, ha tizenöt mondatot váltottak egymással összesen. Időnként furcsa módon mégis előkerül a beszélgetéseinkben. Szinte hallom, ahogy Edit rajongó, ábrándos hangon kiejti ajkán ezt a szót: a zongorista. Mindig ugyanúgy.
Már egyetemista volt, amikor megtudta Tamásról, hogy csodálatosan zongorázik. Addig csak annyit tudott, hogy kedves és vicces, de arról, hogy művészi tehetsége van, mit se sejtett. Egy facebookon megosztott videóra akadt rá, akkor lelkendezett nekem róla először. Később kissé megfakult a varázs, habár időnként átküldött egy-egy újabb koncertfelvételt, s igaz, ami igaz, valóban nagyon jó a fiú játékát hallgatni. Nem tudom megítélni, lesz-e valaha nagy muzsikus belőle - ez a tehetségen kívül annyi mindenen múlik -, de abban biztos vagyok, hogy azok, akik hallják a zenéjét, valami igazihoz kerülnek közelebb általa.
Editet talán az vonzza benne, hogy ő is zenél. Ugyan ő csak úgy, a saját kedvéért írja a dalait, de én jónak találom. Mesélte, hogy egy nyári balatoni estén elénekelt egyet a társaságnak, ahol történetesen Tamás is ott volt, és a fiúnak nagyon tetszett a dal. Barátnőm ettől szárnyakat kapott. Egyre nőtt a kedve az énekléshez, és egyre nagyobb rajongással beszélt nekem Tamásról. Holott egyszer se találkoztak. De neki minden egyes véletlen egymásba botlás egy parkban, minden újabb felvétel, amit meghallgatott, értékes kincs volt, újabb löket ahhoz, hogy folytassa a zenélést.
Szerelmes belé? Nem tudom. Időnként az. Szerintem. De erről soha nem beszél nekem. Ha szerelmes is, és néha valóságosnak, elérhetőnek tűnik neki egész egyszerűen találkozni, egymásba szeretni és leélni együtt egy csodálatos, zenével teli életet, ő is tudja, hogy a rajongása valami egész másnak szól.
Egy koncerten voltunk együtt, Edit és én. Szeretjük ezt az együttest, már több estét tomboltunk végig a zenéjükre, csodásan éreztük magunkat most is. Edit elvarázsolt hangulatban volt, mint akivel bármi megtörténhet, de ez nem nagy szám, néha mindegyikünkkel van ilyen. Mondjuk vele elég gyakran. A koncert közepén vettem észre pár sorral előrébb Tamást. Nem hinném, hogy látott minket. Nem akartam szólni Editnek, meg ne zavarjam a lelke nyugalmát, de nem is kellett, ugyanis - ahogy később mesélte,- ő már a legelején kiszúrta a fiút. Először alig ismerte meg. Tamás nagyon fáradt lehetett, mert vagy tíz évvel idősebbnek tűnt, mint valójában. Mégis első pillantásra tudta, hogy ő az, mert hatalmasat ugrott a szíve, amikor meglátta. Amúgy is érezte előre, hogy a zongorista itt lesz. Hogy honnan, azt nem tudom... Nem csodálom egyébként, hogy nehezen ismerte fel, mert Tamás tényleg nyúzottnak tűnt. A zene lassan-lassan oldotta kimerült vonásait, valahogy mégsem volt az igazi.
- Úgy megölelném, hogy jobb kedve legyen... - súgta nekem Edit. Több szó nem is esett róla, de tudom, hogy végig lopva leste a fiút.
Koncert végén láttuk meg mellette a lányt, akivel jött. Aggodalmas pillantást vetettem oldalra, féltem, hogy Editnek esetleg rosszul esik a helyzet. Nem mondta, de sejtettem, hogy megint elérhetőnek tetszett számára a kép - szerelmesnek lenni a művészbe. Ilyenkor nem tesz jót a művész emberi arcát látni. De félelemem alaptalan volt, ő az utolsó számot dúdolva, jókedvűen jött ki mellettem az utcára.
Akkor értettem meg, mit jelent számára Tamás. Hogy Editből lesz-e valaha igazi énekes, azt végképp nem tudom megjósolni, de amíg van előtte valaki, akit ismer, aki elérhető, mégis felnézhet rá, aki néha megdicséri, ha hallja énekelni, addig tudja, hogy járható az út, és fog énekelni. Ami jó, mert tiszta, igaz hang az övé.
Azt hiszem, nekem is szükségem lenne egy Zongoristára.
