Vacsora

Lena hosszasan készülődött. Lezuhanyozott, csinos, laza kontyba kötötte a haját, finom, alig látható sminket tett fel. Elővette a szekrényből királykék, földig érő ruháját és belebújt. Az ékszerei közt keresett hozzá illő fülbevalót és karperecet. A nyaklánc már soknak tűnt. A cipők között sokáig válogatott, mert egyiket se találta igazán hozzáillőnek, de rájött, hogy szandálban se ér le a földre a ruha alja, ezért végül azt választotta. Táskát szerencsére már gyorsan talált hozzá. Szépen beletett mindent, amiről úgy gondolta, hogy szüksége lesz. Az órára nézett: pont időben kész lett. Még visszasietett a szobájába és puha, virágillatú parfümöt fújt magára, majd elindult.

A kapunál találkozott Liberttel, aki itt lakott nem messze, ezért megvárta Lenát. Valahonnan sejtette, hogy a lány nem fog túl korán indulni. Ő is elegánsan kiöltözött. Megölelték egymást és elindultak a metró felé. Lena szívesebben ment volna villamossal, de gyanította, hogy úgyse tudná a fiút meggyőzni, miért lenne sokkal jobb a lassú, zötyögős járműre ülni. Később átszálltak egy buszra, azzal is utaztak pár megállót, és egy szép, de már félreesőbb belvárosi részen leszálltak. Lena nem emlékezett pontosan, hová kell menni, de Libert mellett nem kellett attól tartania, hogy eltévednek.

Éppen az étterem előtt találkoztak össze Katrinnal, és egy pillanat múlva Nilot is megérkezett.

-       Marc mikor jön? – kérdezte Katrin, miután üdvözölték egymást.

-       Most beszéltem vele, már bent van – felelte Nilot és már nyitott is be az ajtón.

Nem volt nehéz megtalálni a kicsi helyiségben a foglalt asztalt. Marcnak is köszöntek, majd helyet foglaltak. Libert udvariasan kihúzta Lenának a széket. Az étterem tulajdonosa elképedve figyelte őket.

Valójában egy egyszerű, olcsó, kis étkezde volt ez, ahol elég jól főztek. Olyan barna csempés, kockás terítős hely, éppen, hogy nem kocsma. Jobbára idős házaspárok jöttek ide vasárnaponként, hétköznap pedig azok a dolgozó emberek ebédelni, akik már megengedhették maguknak a hosszabb ebédidőt, de nem derogált nekik házias kosztot enni. Marc foglalta az asztalt, és tájékoztatta az étkezdét, hogy vacsorázni szeretnének, mielőtt még kiderül, hogy már csak zsíros kenyér van. Már ez is furcsa volt, de ahogyan megjelent itt ez az öt fiatal: talpig elegáns ruhában, mintha egyenesen az Operából jöttek volna… Vajon mit ünnepelnek? A tulajdonos, miután látta, hogy elhelyezkedtek, odalépett az asztalhoz. Letette a menülapot és szabadkozott, hogy a leírtaknak – így estefelé – már csak a fele rendelhető. Ám a fiatalokat ez nem zavarta. Kedélyesen és hallatlanul udvariasan rendeltek, rövid tanácskozás után kiválasztották a szegényes kínálatból a legmegfelelőbb bort is a vacsorához.

Hamarosan elkészült minden és a vendéglős igyekezett a tőle telhető legnagyobb eleganciával felszolgálni. A terítéket is (némi konyhai tanakodást követően) kibővítette nagyjából megfelelő számú és jellegű darabokkal. Belejött a játékba. Mert egy kis udvarias fülelés nyomán rájött, hogy nincs semmi különös alkalom, csupán móka az egész.

A vacsora finom volt, vidáman beszélgettek közben. Most már nem tudtak olyan gyakran összejönni, mint régen, ezért bőven volt mit mesélni egymásnak. Az aktualitások tisztázása után előjöttek a régi történetek. Jókat vitatkoztak a különböző nézőpontok és az eltelt idő okozta eltéréseken, amelyek a lényeges adatok és lényegtelen mozzanatok terén mutatkoztak.

Zárásig maradtak, és utána még beültek valahová, mert senkinek sem akaródzott még hazamenni. Olyan jól belejöttek a beszélgetésbe. Valahogyan egészen más volt a régi, közeli barátokkal együtt lenni. Semmi kényszer nem nehezedett senkire, hogy így vagy úgy viselkedjen, nem volt mit udvariaskodni, hiszen kisgyerek koruk óta ismerték egymást. Ugyan már vagy fél éve, hogy összejöttek így, ötösben, mégse volt osztálytalálkozó-jellege a beszámolóknak, pedig ennyi idő alatt is sok minden történt.

Végül muszáj volt hazaindulni. Az este lezárásaként megbeszélték, hogy innentől legalább havonta összejönnek, persze ez volt a múltkor is… De nem baj. Az ilyen fogadkozások hozzátartoznak egy jól sikerült találkozó búcsúrituáléihoz.

Hajnali kettő volt már.

-       Akarsz sétálni? – kérdezte Libert Lenától. – Innen csak húsz percre lakunk.

-       Ó, tényleg? Akkor persze!

Libert magában mosolygott. Tudta jól, hogy Lenától szinte felesleges megkérdezni, hogy akar-e sétálni. Nála még az se kifogás, ha magas sarkúban kell botladoznia otthon, a kisváros macskakövein. Mivel azonban pillanatnyilag épp szandált viselt, azt se bánta, hogy a húszperces út végül negyvenöt percesre sikeredett.

Mikor végre hazaért, Lena gyorsan megmosakodott, átöltözött, kifésülte és két copfba fonta a haját éjszakára, és kitárta az ablakokat, hogy a langyos, kora nyári levegő nyugodtan táncoltathassa a könnyű függönyt hajnalig.