A kacsalábon forgó hercegkisasszony

Mandula sietett, hogy időben odaérjen az óvodába, mert ma ő hozta el Lottit a délutáni néptáncról. Lottit azonban nem találta sehol, csak egy szomorúan gubbasztó, magába roskadt kis emberkét, aki lógó orral ült a padon. Mivel azonban gyanúsan hasonlított Lottihoz, Mandula megszólította.

- Szia, Lógó Orrú! Nem láttad a húgomat, Lottit?

Lógó Orrú bosszúsan nézett fel.

- Lehet, hogy az én orrom lóg, de a tiéddel is baj van, mert itt ülök előtte, és mégsem veszel észre! - morgolódott a kislány.

- Na, jó, most már elhiszem, hogy te vagy. Senki más nem tud ilyen kedves lenni velem! Gyere, induljunk, és útközben elmeséled, mi bánt.

Lotti lassan feltápászkodott, tornazsákját maga után húzva, nővére karjába kapaszkodva vánszorgott ki az óvoda kapuján. Mandula felsegítette a vállára a tornazsákot. Így már kicsit könnyebb lett a gyaloglás.

- No, mi a baj?

- Mandula, én nem tudok táncolni!

- Hogy érted ezt? - lepődött meg Mandula.

- Utálom a néptáncot...

- Egész eddig szeretted. Még sohase hallottam tőled olyat, hogy nem megy.

- Pedig nem megy. Mert ügyetlen vagyok.

- Pontosan mi nem megy?

- Hát, semmi... Mindig másmerre fordulok, másmerre lépek...

- No, majd otthon táncolunk egyet, és megnézem, mi nem megy.

- Jó, de ez most nem segít...

- És az segítene, ha elmesélném neked a kacsalábon forgó hercegkisasszony történetét?

- Miért, ő kicsoda? - kerekedett el Lotti szeme.

- Egy hercegkisasszony, aki nem tudott táncolni.

- Volt olyan???

- Hogyne lett volna!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas nagy ország, ahol nagyon vidám emberek laktak. Hajnalig tartó bálokat, táncmulatságokat tartottak, minden lehetséges alkalommal. Egyszer aztán elérkezett az idő, hogy az idős király fiatal és délceg fia, Péter királyfi megházasodjon. A párválasztás legjobb módjának azt tartották ebben az országban, ha egy három bálból álló mulatságsorozatot szerveznek, és ezalatt a királyfi kiszemelheti magának a mátkáját. 

Így is lett. Hamar levélbe adták a meghívást a bálokra, és a leggyorsabb futárok siettek velük az ország összes hercegkisasszonyához, bárólányához, grófkisasszonyához. Még néhány csinos polgárlányka is kapott a levelekből, bár az is lehet, hogy eredetileg nem nekik küldték, csak sikerült a futárokat jobb belátásra bírniuk, ki tudja... A lényeg az, hogy volt meghívó bőven, így hamarosan az ország összes valamire való eladó leánya habos fürdőkkel, selymes rokolyákkal és táncleckékkel készült a bálokra. A palotában sültek a húsok, főttek a levesek és mártások, készültek a mézédes sütemények, előgurítottak a pincéből egy nagy halom boroshordót. Mindenki izgatottan készülődött.

Egy kastélyban volt csak szomorúság. A nagy tekintélyű Bikmakk herceg és neje hiába sürgették a varrónőt, az udvari hajbodorítót és az öltöztetőnőt. A tánctanárról pedig ne is beszéljünk, ő majdhogynem elbujdosott szégyenében! Hogy miért? Mert a gyönyörű, kedves, ügyes, okos Viki hercegkisasszony olyan durcásan duzzogott a baldachinos ágyikóján összekucorodva, hogy olyat még világ nem látott. Viki hercegkisasszony egyébként kifejezetten türelmes, mosolygós természetű lány volt, de most valami nagyon kihozta a sodrából.

- Hagyjatok békén! Nem megyek sehova! Mondtam már, egy tapodtat se mozdulok innen! - kiabált, amikor kinyílt a szoba ajtaja. A nagy tollpárnával, amit mérgesen odavágott, épp a belépő Bikmakk hercegnét találta el. Édesanyja felvette a párnát a földről, és óvatosan Viki mellé ült.

- De miért nem, édes kislányom? Talán nem akarsz Péter királyfi felesége lenni? - kérdezte olyan kedvesen és megértőn, ahogy csak egy édesanya tud kérdezni. Úgy sejtette ugyanis, hogy kislánya talán szerelmes valaki másba, és ezért nem akarja elfogadni a királyi meghívót. Ez esetben természetesen segítenie kellene neki, nehogy az atyai szigor olyasmire kényszerítse a lányt, amit a háta közepére se kíván. Ám nagy meglepetésére nem erről volt szó.

- Dehogynem! De miért pont egy ilyen fránya bálon kell feleséget választania magának?

- Tudod kicsim, ez a szokás...

- Ostoba szokás! - mérgelődött Viki.

- Jaj, bogaram, hagyd már a kiabálást! Felveszed a kék ruhád, te leszel a legszebb, felkér téged, táncolsz vele egyet...

- Na, hát éppen ez az! Egy dolog, hogy szép vagyok, de NEM TUDOK TÁNCOLNI!

- Butaság, egy-két lépést te is tudsz, aztán meg szépen elbeszélgetsz vele, fel se fog tűnni neki...

- Anya, én EGYÁLTALÁN nem tudok... Mindig össze-vissza jár a lábam, ha zenét hallok... - biggyedt le a szép hercegkisasszony szája.

Hogy hogyan, azt nem tudom, de Bikmakk hercegné mégis csak rábeszélte a leánykáját, hogy öltözzön fel és induljanak el az első bálba. Igaz, Viki megfogadta, hogy egész este be se lép a táncterembe, de legalább ott lesz, és a szülőknek már ez is nagy öröm volt. Ám, mint mondtam, Viki hercegkisasszony kedves és udvarias lány volt, így mégiscsak kénytelen volt egy-két táncot elfogadni ismerős grófoktól és báróktól, ha már lebeszélni semmiképpen nem tudta őket. Sértődötten leste a mellette összesúgó párokat, és csak abban bízott, hogy a nagy szoknya alatt nem látszik olyan nagyon, mennyire összeakadnak a lábai. Azért csak megnézték néhányan, mert hát abban az országban igen nagy szégyen volt, ha egy lány nem tudott táncolni. Meg is jegyezte valaki:

- Nézzétek, az a kisasszony kacsalábon forog!

Nem csoda, ha Viki a második bálra még nehezebben akart elmenni. Pedig a királyfi nem is vette őt észre. Legalábbis a lány ezt hitte. Pedig, ha tudta volna, hogy Péter királyfi a második estén hogy leste a nagy kaput, hátha ma is jön a kék ruhás, csodaszép hercegkisasszony! De elég volt csak egy pillanatra más irányba néznie, Viki úgy osont be, hogy senki se látta. Dehogyis akart ő a királyfi szeme elé kerülni! Hogy előtte is lejárassa magát a bukdácsolásával, még mit nem! Ó, miért nem énekelhet, lovagolhat vagy csinálhat bármi mást a táncolás helyett? Még festeni is jobb, társalogni is bármiről tud, Bikmakk herceg legbefolyásosabb úri barátai is dicsérik folyton okosságát, csak táncolni ne kellene... Az egész estéjét azzal töltötte, hogy menekült Péter királyfi szeme elől, nehogy meglássa és táncolni kérje, mert akkor elsüllyed szégyenében. Egy-két táncra még így is elkapták, de az sem volt jó másra, minthogy újra kinevessék páran.

A harmadik bálra a padlás leghátsó zugából kellett őt előkeresni. Eltartott egy ideig, míg a pókhálókat kifésülték a hajából, de Viki nem bánta, annál később értek oda a bálra, és annál kevesebb idő maradt arra, hogy a királyfi észrevegye. Pedig a szíve mélyén nagyon szerette volna, ha a bátor, tiszta szívű trónörökös őt választja, de annál kevésbé kívánt megszégyenülni előtte. A hercegkisasszony azonban ezúttal rosszul számított. Péter királyfi az utolsó este nem hagyta elterelni a figyelmét, addig nem mozdult a kapu mellől, amíg a kedves hercegkisasszony be nem lépett rajta. Azonnal karonfogta és a bálterembe vezette. Viki irult-pirult, nem mert felnézni, annyira szörnyen érezte magát. A táncparketten azonban, mintha csoda történt volna. Annak ellenére, hogy ezerszer jobban zavarban volt, mint valaha életében, mégsem akadtak úgy össze a lábai, mint azelőtt. Szinte simán libegett, pörgött-forgott a királyfi karjai között. Egy-két lépést így is elvétett, de mi volt ez a korábbi kínos táncórákhoz képest! Viki nem értette, mi történt. Pedig nem nagy dolog: a királyfi tudta jól, hogy a szép és okos hercegkisasszony, akit kiválasztott magának, nem egy táncoslábú és éppen ezért olyan táncot választott, amiben óvatosan vezetve a lányt, gond nélkül végigtáncolhatnak. Az illemnek eleget téve aztán nyugodtan elmehettek a csendes teaházba beszélgetni, ahol a bál végére szoros barátságot kötöttek. Nem volt nehéz egymásba szeretniük, és Péter királyfi a harmadik bál végén be is jelentette, hogy döntött: Bikmakk Viki hercegkisasszonyt kívánja feleségül venni. Nagy volt az öröm, a következő vasárnap megtartották a hét országra szóló királyi lakodalmat, ahol ettek-ittak, mulattak, de Viki királyné kedvéért a menyasszonytánc elmaradt.

A hetedhét határon túli országban azóta már nem szégyen, ha egy leány nem tudja eltáncolni a gavotte-ot, mert a kedves királynétól tudják, hogy vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is a világon!

- De később azért megtanult táncolni, nem? - kérdezte Lotti a mese végén.

- Egy kicsit igen. De csak Péter király kedvéért.

- És ha nem lett volna kacsalábon forgó királykisasszony, akkor Péter királyfi észre se vette volna?

- Lehet - vonta meg a vállát Mandula.

- Azért én örülnék, ha tudnék táncolni - sóhajtotta Lotti.

- De hiszen tudsz! Láttalak a múltkor, amikor hamarabb értem ide.

- Akkor csak ma voltam egy kicsit Viki hercegkisasszony... Te, Mandula! Otthon táncolunk? - csillant fel Lotti szeme.

- Rendben, egy kicsit lehet, aztán muszáj tanulnom.

- Jó, csak egy kicsit. Te leszel a tánctanár, aztán én elmegyek a királyi bálba gavottozni...

Mandula elmosolyodott és gyorsan megszorította Lotti kezét, hogy a kis királylány nehogy "alágavottozzon" nagy lelkesedésében a villamosnak. 

(Köszönet Pannának, aki a mesehősök neveit kitalálta!)