Köd

   Lena az ágyán feküdt és a plafont bámulta. Borús homály úszott a szobában, a fal egyenetlensége szinte nem is látszott, mintha a kinti tapadós köd bekéredzkedett volna egy kicsit felengedni. Nem lett volna nagyon hideg, hiszen nyári délután volt, de a napok óta nyirkos levegő és a szél percek alatt az ember bőre alá bújt. 

   Lena mégsem a rossz idő miatt volt nyomott hangulatban, habár ő maga sem mondta volna meg, hogy miért. De az biztos, hogy nem az időjárás a hibás, hiszen az előző esős napokat is olyan jól eltöltötte Nilot-val, meg Liberttel is megfürödtek a tengerben, ami vicces volt, mert a víz melegebbnek tűnt, mint a szeles part. Most pedig itt feküdt, rossz kedvűen, hiába gondolkozott, hogy mi a baja, mert a gondolatai is olyan lassan és morcosan cammogtak, hogy nem lehet kivárni, mire valami az eszébe jut. És még fázott is, pedig csukva volt az ablak. 

   Ablak. Zárt ablakok. Lena felkönyökölt és az ablak felé nézett. A hófehér függöny, mint egy piszkos pókháló, lógott unottan, hogy valamelyest eltakarja a kinti szürke világot. Borzasztó látvány volt. Lena lassan felállt és az ablakhoz lépkedett. Felemelte a függönyt, a másik kezével elfordította az ablak kilincsét. Óvatosan nyitotta, mert már az első milliméteren beáramlott a szeles, nyirkos hideg. De azért sarkig tárta és a szoba közepére lépett. Megkönnyebbülten nézte a fáradtan táncoló csipkét. Közben odakint eleredt a szitáló eső.

   Lena belebújt a szandáljába és leszaladt az utcára. Céltalanul bóklászott az utcán, még mindig a bezártság érzésével. Ruhája magába szívta a nedvességet, haja, bőre is csupa, hideg, tapadós lett. Véletlen egy pocsolyába lépett, és ráeszmélt, hogy mennyire fázik. A lába meglódult és szaladni kezdett, rohant végig a ködös utcán, ahogy bírta. Soha ennyire szabadnak nem érezte magát.