Melódia

   Lena már jó ideje feküdt nyitott szemmel az ágyán. Pontosan azt sem tudta, mennyi lehet az idő. Talán a meleg lehetett az oka. Vagy az az üdítő nyáréjszakai illat, amitől az ilyen éjszakákon az embernek pihenés helyett andalító sétákhoz lenne kedve egy virágos kertben, a tengerparton vagy a pezsgő kisvárosi utcákon. Néha lehet, hogy aludt is egy pár percet, nem emlékezett pontosan. Érezte, hogy az ablakon dől be a langyos éjszakai levegő, néha egy-egy kis légáramlat simogatta a bőrét. Feküdt, bámulta a sárgás utcai lámpa árnyékait a plafonon, kicsit bágyadtan, nem gondolt semmire. Érezte is, hogy nem egészen jó ez így, talán aludnia kellene, de ez a gondolat csak egy pillanatig tudott megmaradni a fejében, már be is töltötte a helyét egy kellemes bódultság. Tulajdonképpen jó is volt így lebegni az illatos, meleg nagy semmiben, félhomályban.

   Fogalma sem volt, mennyi időt töltött már így, amikor végre, mintha elaludt volna. Csodálatos, édes zongoraszót hallott, búgón, halkan, annyira álom-szerűen, hiszen már a bódult illatos, enyhe éjszaka, a sárgás fényekkel is elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, mindjárt szétszakad, mert nem fér el benne ilyen töményen. 

   Nem bírta tovább, halkan kicsusszant az ágyból és az ablakhoz libbent. Beleszippantott a virágillatú éjszakába, nézte az arany színű macskaköveket, az alvó házakat, és hallgatta a zongoraszót. Gondolt egyet, vagy nem is gondolt, a mozdulatait követte csak és az előszobába sietett. Magára kapott egy kis kabátot meg a topánkáját, és dobogó szívvel leszaladt az utcára. Lassan elindult a hang irányába. Az utca vége felől szólt. Lehunyt szemmel libegett a sárgás fényű utcán. 

   Egy fehérre meszelt három emeletes ház egyik felső ablakából halvány fény szűrődött ki. Talán onnan szól... Lena megállt szemben, hátát a falnak döntve nézte azt az ablakot. Mintha azt várta volna, hogy valaki megjelenjen ott, és valami szép dolog történjen. Ugyanakkor azt se akarta, hogy a csoda véget érjen. Csak állt, és lassan kezdett magához térni. Magába szívta az utca valóságát, az árnyékokat, az izzasztó meleget, a rücskös vakolatot, ami kis gödröket hagyott a vállán... A zongoraszó elhallgatott, de a lámpát még nem oltották el.

   Lena nem várt tovább a csodára, hanem hazasietett. Alig várta, hogy ágyban legyen.